Ezek hiányában ugyanis a nyugati, keresztény civilizáció további térvesztése várható. A feltörekvő új birodalmak ugyanis még nem ismerik a túlzott nemzetközi kötelezettségvállalás, a túlterjeszkedés fogalmát, illetve ennek folyamát és következményeit.

A 2011 szeptembere után folytatott amerikai külpolitika ma már finanszírozhatatlan. Az amerikai katonai kiadások biztosítására csak egy dinamikusan fejlődő gazdaság lenne képes, de az Egyesült Államok vezetőinek is szembe kellett nézniük a 2008-as amerikai ingatlan- és hitelválság következményeként megjelenő működési zavarokkal. Ráadásul az USA maga mögött polgárháborús helyzetet hagyva vonult ki Irakból, és már az is biztosra vehető, hogy Afganisztánban sem sikerült megtörni a tálibok erejét.

Az amerikai társadalom és gazdaság válságának egyik legfőbb oka a korábban meglévő társadalmi konszenzus felbomlása, amit a szociális ellátórendszerek fokozatos leépülése és a soha nem látott jövedelemkülönbségek gyors növekedése idézett elő. A keyenesi gazdaságpolitika háttérbe szorulása miatt az amerikaiak jelentős része kölcsönök segítségével próbálta meg biztosítani korábbi életszínvonalát. A jövedelemelosztás módosítása mellett az állami kiadások csökkentése lehet a reális cél, ez utóbbi azonban elképzelhetetlen a hadi kiadások lefaragása nélkül.

Az amerikai–magyar kapcsolatok elemzésekor aligha hagyhatjuk megjegyzés nélkül az USA vezető külpolitikusainak lekezelő stílusát, agresszivitását, a nemzeti szuverenitás megsértését. Közismertek a demokrata Hilary Clinton amerikai külügyminiszter nem túl udvarias kritikai megjegyzései, a republikánusokhoz kötődő Charles Gati, Mark Palmer nyílt fellépései, valamint az amerikai nagykövetség ugyancsak kifogásolható tevékenysége. Martonyi János külügyminiszter egy levelében hangsúlyozta, hogy az 1989-es rendszerváltozás minőségileg új, szilárd alapokra helyezte az együttműködést, „értékalapú barátság bontakozott ki a két ország között. A magyar társadalom szemében az Egyesült Államok a szabadság zászlóvivője, és térségünkben különösen érezzük, hogy méltán záródik az amerikai himnusz azzal a két sorral, hogy a »csillagokkal díszített lobogó dicsőségesen lobog a szabadság földje és a bátrak hazája felett.« (…) A magyar kormány számára a megváltozott geopolitikai környezetben is egyértelmű, hogy az amerikai együttműködésnek nincs valós alternatívája.” (Alaposan megérteni, Heti Válasz, 2011. december 15.)

A magyar külügyminiszter barátságos levele jó néhány vitatható állítást tartalmaz. Amerika ma már sokak számára nem a demokrácia mintaországa, saját határain túl pedig – visszaélve katonai fölényével – igazi birodalomként viselkedik: érdekeit minden eszközzel és bármi áron megvédi, és ha a helyzet úgy kívánja, katonai szövetségeseit habozás nélkül elárulja, magára hagyja. Az USA az erkölcsi etalon szerepében tetszeleg, miközben morális tokéjét régen lenullázta.

Az elmúlt húsz év átgondolatlan külpolitikai stratégiájának köszönhetően azonban a magyar külpolitika mozgástere – elsősorban atlantista elkötelezettsége miatt – minimálisnak mondható. Éppen ezért nélkülözhetetlen, egy olyan – teljesen új, a mai realitásokra és tendenciákra épülő – geopolitikai stratégia kidolgozása, amelynek középpontjában a magyar nemzeti érdekek érvényesítése és védelme áll. Csak ezt követheti a szövetségeseknek szóló hűségnyilatkozat, ami azonban soha nem lehet kőbe vésett. Ki kell lépni az utolsó csatlós hálátlan szerepköréből.

Az Orbán-kormány elleni amerikai támadások után az a kérdés is felvetődik, hogy érdemes-e az USA külpolitikáját szolgai módon támogatni? Mi a hozadéka az olyan gesztusoknak, mint a Tom Lantos Intézet létrehozása, az amerikai foglyok befogadása. Tartunk tőle, hogy a két ország együttműködése nem érték- és érdekalapú.

Tóth Gy. László
politológus,
a miniszterelnök volt főtanácsadója

demokrata.hu