Lássuk be, ez már önmagában egy halhatatlan foglalkozás.

Aki azzal keresi a kenyerét, hogy mások helyett elvégzi a veszélyes dolgokat, az annyira közel van a halálhoz, hogy a végén egészen összebarátkozik vele.

Aki meg összebarátkozott halál úrral, Halál Őfelségével, az nagy valószínűséggel nem hal meg soha.

Hát, ezért gondolom, hogy Ő él.

Mert nélküle ugyan milyen lesz a nyári Balaton?

Hogyan fognak kifutni a nyílt vízre a karcsú vitorlások, és miképpen fognak felébredni a sirályok?

Ki szedegetné össze a maradék jókedveket, fáradtságtól megtépázott mosolyokat, ki szólna mindig rá a kétkedőre, hogy azért az élet alapvetően mégis csak rendben van – és akkor is rendben van, amikor ez nagyon nem látszik rajta.

Vannak ilyesféle emberek, ilyesféle oroszlánok, akik el tudják hitetni a környezetükkel, hogy nemcsak érdemes élni, de még jó is. Sőt, annyira jó, hogy teljesen felesleges időtöltés lenne meghalni.

Ez a mi Oroszlánunk ilyesféle oroszlán volt.

Ezért mondom, hogy például a nyári Balaton soha többé nem lesz már olyan nyári Balaton.

A bográcsok fognak például hamar elkomorodni, mert eltűnik most belőlük valami íz, ami nem megismételhető, nem utánozható – mert egyvalakihez kötődik, nincs mese.

Meg aztán – de tényleg – ki fog ráripakodni a hajnali háromnegyed hétkor munkába igyekvő kocsmárosra, hogy „akkor most hogy lesz ebből pontban hétkor nyitás?”

És mondom nektek, nektek mondom, akik ismertétek, hogy az ilyesféle ráripakodások teszik valahogyan gömbölyűvé a létezést.

Mert természetesen lehet élni egészen másképpen is.

Lehet élni nagyon rendesen, ilyesféle ráripakodások nélkül is, bográcstalanul, meg legfőképpen egészségesen, csak az nem afféle oroszlános élet.

Az oroszlános élet viszont izgalmas. Mi tagadás.

Egy életen át mások helyett cipelni a veszélyt, mások helyett megcsinálni a mutatványt, mások helyett háttérben maradni és a munka dandárját elvégezni – nehéz dolog az, férfias, emberes dolog az, régi ízű, igazi dolog az, oroszlánoknak való, na.

És azért lássuk be, legalább most, ha félve is, életünk bizonyos szakaszában vagy rosszabb esetben egész életünk során oroszlánok szeretnénk lenni mindahányan.

Megülni a szilaj lovakon, vívni, verekedni, lőni s harcolni, kunsztot tudni autókkal s motorokkal: azért mégis csak fenségesebb valahogyan, mint a kettős könyvelés, nemdebár?

Dehogyisnem.

S ebből a mindannyiunk közös álmából áll össze valahogyan aztán a halhatatlanság.

Ő meg elvégezte mindannyiunk helyett a munkát, összeszedegette mindannyiunk álmát és álomba szőtt halhatatlanságát, gyerek s kamasz maradt mindannyiunk helyett, és lovagolt, vívott, verekedett, s kunsztokat tudott autóinkkal, motorjainkkal – mi meg elhittük neki, hogy mindannyiunk életét éli. Vagyis halhatatlan.

Mert oroszlán. Ő az Oroszlán.

Aztán most, amikor valakinek be kellett volna ugrania a legutolsó veszélyes szerepbe őhelyette, hát nem akadt senki sem.

Már megint nem akadt senki sem.

És most nézünk bután, ostobán, s leginkább azt nem értjük, hogy Ő ugrott be megint, mindnyájunk helyett, a legutolsó szerepbe.

Meghalt helyettünk – hogy mi maradhassunk szürkék és szegények. Szegényebbek őnélküle.

Ég áldjon, Oroszlán. Mi Oroszlánunk. Főzzél nekünk valamit az égi kondérban. Hogy ha majd megérkezünk hozzád, álmodhassuk tovább az öröklétet…