Amikor összeírták az aznapi veszteséglistát, az osztrák jegyző ennyit írt fel a papírra:

„Meghalt Valentinus Balassi, istentelen magyar.”

Sok „istentelen” magyarunk közül az első…

S aztán elszalad még majd’ három szenvedéssel teli magyar évszázad, s feltűnik irodalmunkban Kazinczy Ferenc. Nem illik őróla másképpen szólni, mint a legnagyobb elragadtatás hangján. Legfőképpen pedig a nyelvújításban végzett élenjáró s fáradhatatlan munkássága indokolja ezt az ájult tiszteletet. De azért most említsük meg, hogy Kazinczy Ferenc volt az, aki akadémikus és klasszicizáló ízlésterrorjával elhallgattatta a niklai remetét, a „Dani uraságot” – drága jó Berzsenyinket. Egyikét a legnagyobbaknak. S majd Ady fedezi fel magának újra, s persze minekünk. Ady – s utóbb Illyés:

„Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet,
nem ölhet, mi csak ölne minket,
mormolj magadra varázsinget,
kiáltsd az éjbe Berzsenyinket.”

Belekiáltottuk azóta, Istenem, de hányszor…

S aztán bekopogtatott mihozzánk is a nagy rabló, a legnagyobb lator, a huszadik század. És nemcsak milliókat ölt, de lelkeket is gyilkolt. És minden meggyilkolt lélek egy emberben rejtőzködött.

És megölte a nagyságokat is a legnagyobb lator. Wass Albert még Babitstól – a legnagyobbak egyikétől – kap Baumgarten-díjat, aztán belehazudják a felejtés, az elhallgatás feneketlen kútjába. És semmi kis akarnokok, tehetségtelen gazfickók mondanak róla ítéletet a mai napig.

Szabó Dezsőnk egy nyilvános utcai padon leli halálát, úgy kaparják el, mint valami ebet. És évtizedekre eltemetik szellemét és nagyságát is azok, akik azt hitték, eltörlik végképp a múltat.

És a süket csöndbe száműzik Tormay Cécile-t is, akit saját korában még Nobel-díjra sem tartanak méltatlannak. És Márait is kitagadják a „kánonból”, aztán utóbb kénytelenek visszavenni, félszívvel, undorodva, csak azért, mert rájuk dől a hatalmas emlék. De meg- és át- és el- és felülíratik a múlt, s egy elviselhetetlen ideológiai ízlésterror szab mértéket, ítél élők s holtak felett – s teszi ezt a Kazinczy nagysága és bátorsága és tisztessége nélkül.

Kicsi, gyáva, tisztességtelen ízlésterror ez, s már régen nem is csak ízlésbeli a hatása, határa, hatálya. Mindent megítél, s lelket öl, sorsot ront, egyetlen szavával.

Ilyen áldozatra szánták Őt is, akit ma temetünk.

Temették volna már élve, elevenen, arccal lefelé, összedrótozva, embertelenül.

Temették volna, de nem tudták.

Egy tömbből faragott, nagy, komor teste és lelke ellenállt mindennek.

Egy tömbből faragott, nagy magyar ember volt.

Egyike a legnagyobbaknak.

Belefért lelkébe az egész ország, az egész meggyalázott, lebecsült, kiröhögött magyarság.

Arcul köpték érte.

Így állt be Ő már életében a nagy magyar halottak sorába. Onnan indult, a holtában is meggyalázott Balassi mellől, és rárivallt a svarcgelb tintanyalóra. Rárivallt mindenkire, aki bennünket bántott. Nem nézett koreszmére, tabukra és hamis bálványokra, nem érdekelte a származás hazug menlevele – csak a magyar sors, a magyar bánat, magyar öröm, magyar jövő és magyar érdek érdekelte.


„Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.”

Így temetjük Őt, Vörösmartyval.

S megpróbálunk odaállni az emléke alá. Vagy mögé. Hogy óvjon, segítsen, védelmezzen – és irányt szabjon.

Isten veled, István bátyám…