S ahonnét mi érkeztünk, a főváros egyetemeiről, főiskoláiról és szakkollégiumi mozgalmaiból, onnan csak a falka szava hallatszott. S ha elég nagyot rúgott az ember Csurkába, akkor tehetségesnek és haladónak és európainak lett nyilvánítva. Olyankor sorra jöttek az ajánlatok, külföldi ösztöndíjakra, szerkesztőségi állásokra, könyvekre – mindenre. És ez a langymeleg összetartás a megfellebbezhetetlen igazság vaníliaillatát árasztotta. Utóbb kellett kiválni, és megérezni a vaníliaillat mögött az árulások bűzét. Húsz év távolából az a legnagyobb tapasztalat, hogy a nemzeti gondolat köpködése és kiröhögése jól jövedelmező és lélekölő foglalatosság. No és persze az, hogy ki kell válni. S ha az ember kiválik, előbb-utóbb beleütközik Csurka Istvánba.

Úgy áll Ő a nehezebbik út közepén, mint Szabó Dezső állt ott egykoron. Konokul, rendíthetetlenül, senkik céltáblájaként. Így álltak ők mindig. Szabó Dezső, Sinka István, Nyírő József, Féja Géza, Cs. Szabó, Tamási Áron, Wass Albert – utóbb Páskándi, Szilágyi Domokos, Makovecz, Szervátiusz Tibor, Farkas Árpád és Ő. Csurka István. És mindenekfelett persze Németh László.

Akit az urbánusok „különítményesnek” bélyegeztek már majd egy évszázada. S persze ez is olyan megnyugtató, ismerős, langyos fedőnév, ez a „népies-urbánus” s az e köré szervezett ellentét. Mélyebb, könyörtelenebb harc ez, amelynek során örök és iszonytató szimbólummá vált az Elsodort falu. Ha lenne szándék, akarat, képesség és tehetség, akkor az Elsodort faluból filmnek kellene készülni. Olyannak legalább, mint az Emberek a havason volt. Amelyben önmagunkra ismerhetnénk, és látnánk, hol kell tapogassuk a ránk leselkedő veszélyt.

Nem lett film az Elsodort faluból. A lengyelek Wajdája pedig a Katynnal fejezte be életművét. A vele együtt induló és legalább akkora tehetségű Jancsónak meg a Pepe-Kapa siralmas és megalázó ürességére futotta vénségére.

Így arattak fényes győzelmet idehaza az urbánusok.

Csurka darabjait pedig két évtizede nem játszották színházak idehaza. Túl jó volt Ő ennek a közegnek. A Pepe-Kapa ürességének. S mire akadt végre egy színház, amelyik műsorra tűzte volna őt, addigra meghalt. Mert bár soha nem mutatta, de szívére vette a gyalázkodást, a bántást, az igazságtalanságot.

Az urbánusok egyik legtehetségesebbike, Tamás Gáspár Miklós most helyenként emberien írt a halott íróról, de sok mindenben tévedett. A legnagyobbat abban, hogy Csurka szíve gonosz volt. Nagyon nem volt az. Gyermekien, zavarba ejtően jó szíve volt. Amikor végre volt lehetőségem és bátorságom nyilvánosan bocsánatot kérni tőle, a szemén láttam a jó szívét. És megbocsátott. És az Ő megbocsátása által voltam képes megbocsátani önmagamnak…

TGM emberien búcsúzott tőle. A legocsmányabbul meg a Kurucinfo. És ez legalább annyira érthető és természetes, mint amennyire érthetetlen. Így kerülnek helyükre a dolgok. Így válik riasztó valósággá az elmúlt húsz év másik nagy tapasztalata: Hogy Csurka Istvánnak majd mindenben igaza volt. Ha olykor „rosszul” mondta is – de igaza volt…

Az Ady-könyvem elé ezt írta: „Mint a világirodalom minden végzetesen nagy költeményét, ezt is le lehet írni kigúnyolással, Így írtok ti-sen, de ez csak nagyságukat és a végső bevehetetlenségüket bizonyítja. Ady Endrének több ilyen roppant bruttó regisztertonnás verse úszik a világóceánon. Igaz, legtöbbjüket csak a magyar lélek kikötői­ben fogadják – fogadták – díszlövéssel. Közülük a legméltóságosabb Az ős Kaján. Mert ez csatahajó. Két kapitánya van, ami képtelenség, de mégis így van, s most felszállt rá egy fiatal tengerésztiszt, s mindjárt magas beosztást is kapott. Azonnal első tiszt lett. Bayer Zsolt.”

Nagy nevetség és gúny tárgya ez odaát, a túloldalon. Nekem pedig a legnagyobb tisztesség és roppant, szinte elviselhetetlen felelősség. És azon leszek most már, hogy Ő újra és újra megbocsáthassa „ifjúságom vétkét”. Őérte. Önmagamért. Minden elsodort faluért. Minden elsodort magyar lélekért. Jó utat, István bátyám. Hajózz ki a világóceánra.

Díszlövés fogad majd a magyar lélek kikötőiben…