Tudom, majdnem mindegy, de nekem ez volt a kedvencem:

„És látsz százezer nagymamát,
Hogy gombolyítja fonalát,
Fakó képek között tipeg kedvesen,
Majd elrepíti az álom,
S a régi, árnyas sétányon
A némafilmen nevet aprót sikkesen.”

Mint egy szépen, mívesen, időt nem kímélőn megmunkált rokokó miniatűr. S benne van valahogy a történelmünk nagy része, különösen a Monarchia.

Fiume, a „Corpus Separatum” s Abbázia, ahol nagymamáék még látták a tengert.

Felültél a Gyimesekben a vonatra, pár nap múlva leszálltál Abbáziában, és nem hagytad el a hazádat. Drága Fecó, hát ez is ott van ebben a rokokó képben. Ott van a fakó képeken.

S van ott más is, persze. Ott a fakó képeken a bevonuló nagypapa, az első nagy háború kezdete, ami még mosolygott, s Isonzó pokla, ami már vicsorgott.

Ott vannak a képeken régi szüretek, régi nyarak, balatoni fürdőházak, ismeretlen férfiak s asszonyok, akik boldogan mosolyognak a fényképezőgép lencséjébe, örökkévalóvá téve a pillanatot, amit aztán mi, ki tudja hányadik következő generáció újra s újra élünk.

Ott tipeg a nagymama, a stelázsin Nyirő József Uz Bencéje, az erdélyi Szépmíves Céh halinakötéses kiadásában, a Jézusfaragó ember még, s a befőttek, a lekvárok kézzelfogható valóságba hozzák azt a faragott Jézust… Örök nagymamák tipegnek át az életünkön, s te tudtad ezt.

S meg is merted énekelni.

Ott tipegnek az örök nagymamák a sitkei kápolnában is, lecserélik az oltáron a csipketerítőt, visznek friss virágot, nyomukban rég elmúlott percek járnak óvatosan, hangtalanul, lábujjhegyen, s valami muzsika szól…

A Neotontól a Tauruson és a Korálon át végső önmagadig, ez a perc is ott jár most a kápolnában, s a muzsika erősödik.

Most már indulnod kell. Már várnak rád.

„Nézd a föld forog tovább,
És már nem bánt semmi sem,
Csak egy szó amit Neked,
Soha nem mondhattam el…”

Indulj! Mi még eltipegünk itt egy darabig, fakó képeink közt, s naponta eltemetünk egy darabkát régi világunkból. Régi bizonyosságainkból, régi hiteinkből, régi perceinkből, és lassan kihordunk titeket is a temetőkbe.

Aztán majd megyünk utánatok.

De most felteszünk egy dalt, megbontunk egy palack bort – egy kevés maradt –, és rád gondolunk. És siratjuk magunkat…

„Húzódj még közelebb,
hajtsd a párnámra fejed,
s az a páncél ami óv,
földre hullik, lehet.
Ne beszélj, dal se kell,
már a zenék sem azok,
amik nehéz napokon,
végül is rólunk szóltak.”

És még köd is van…

Bayer Zsolt - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>