Ő ugyanis az az ember, aki ha megtudja, hogy valaki, mondjuk Marvelous Erich Honecker brazil származású, azonnal leszögezi, hogy bizony ez az illető csak szuperjó futballista lehet. Már-már kórós ez a rajongás, vagy inkább feltétlen imádat. Abban azért igazat kell adni von Bergsteinnek, hogy a Dél-Amerikai ország tengernyi jó és rossz futballistát adott a világnak. A brazil állami bajnokságok és az országos bajnokság közötti szünetben népvándorlás méretű átigazolás zajlik Európába, immáron hosszú évek óta.

És az is igaz, hogy Ronaldo Luis Nazario de Lima ragyogó játékos volt. Sőt, simán lehetne még most is, ha a térde meg a mentalitása nem ejti rabul őt.  Ez az utóbbi egyébként nem csak a most visszavonult zsugabubusnak, de nagyon sok Brazíliából érkező játékosnak okoz problémát. Valahogyan képtelen megszabadulni az otthoni érzéstől.

Egy korábbi dolgozatomban már jeleztem a párhuzamot, még ha távolit is, az orosz és a brazil labdarúgók között. Saját országában mindenki kolosszális tehetségnek indul, amíg csórók és busszal járnak edzésre meg meccsre. A nyálukat csorgatják a nézők a gyönyörűséges trükkjeik, számolatlan góljuk, variálásuk láttán.  Jön a nagy tét, ahol a lé is nagy. Első évük gazdag klubjuknál izgalmas zseniális. A másodikban megveszik életük első igazi, horrorális nagy böszme autójukat. Ekkor már a csajok sem sokat tökölődnek a címlapfiúknál, akiknek, naná, hogy könnyű a bejutás a szépkisasszonyok völgyébe.

Aranylabda, aranycipő, aranyrúd. Ez a következő év termése, de már kicsit több a bulvár, kicsi verekedés, kicsi eltévedt ivargolyó analizálása, DNS vizsgával, hogy az újszülött tényleg azé-e, aki a pisztolyból lőtt. Negyedik évben csendes lebomlás, már csak villanások, memoárok. Huncutkodás tréner bácsival, ami a kötelezően előírt évadnyitó edzésről kötelezően késve érkezést jelenti. Merthogy bál volt otthon.

Ronaldo – akiről egy lenyűgöző magyar könyv is megjelent a Dénes Tamás – Mácsik Viktor szerzőpárostól (és nagyon köszönöm ezt az izgalmas remekművet mindkettőjüknek!) – talán kicsit kilóg a hagyományos brazil karrierből. Az említett könyvből tudom, milyen mélyről indult, milyen sokszor keveredett oda, olykor önhibájából, olykor a körülmények miatt. De mindig megújult, gyermeki naivitása a játék kiolthatatlan szeretetével hány és hány akadályon, kihíváson vitte őt át!

A Fenomén

Otthon, a vége felé aztán már őt is rabul ejtette a nagy húsok szeretete, a szőke brazil nők állványozása, és a Riói karnevál, a tengerpart fuvallata. Itt már úgy járt az eszük: elég a gyepen a hírnév, néhány villantás, és ájultra őrjöngik magukat a carioca, paulista szurkolók, akik istenként néznek az Európából visszatérő zsugásokra.

Csakhogy akik idáig eljutottak, hogy visszatértek, lassan temethetővé váltak az internacionális foci számára. Ők nem azok a Maldini-típusok, akik még közel a negyvenhez is az ellenfél után loholjanak. Nem. Ők már az élet, és nem a focipálya császára. Támolyogva, megszédülve a szambaszagtól.

Ronaldinho, Adriano, Roberto Carlos, ez utóbbi már el is ment a hangulatos, mediterrán orosz bajnokságba. Dida, Deco, mind mind otthon. Ahol már csak a semmi számít. Egy kis foci, egy kis lábtenisz a tengerparton, este meg csak lesz egy nő, akinek dorombolni lehet a tanga vonalán. Az sem baj, ha többen jönnek.

Aztán: „o fim de tudo”.  Vége mindennek.

Horti Gábor, fourfourtwo_blog