Bár ezt ma akár szó szerint is érthetnénk, hisz az emberiség valami olyan kihívással kénytelen szembenézni, ahol a lét vagy a nemlét a kérdés, most e Hamlet szájába adott shakespeare-i létdilemma egy másik elemét vesszük szemügyre. A híres monológnak azt a sorát, amely így hangzik „inkább tűrni a jelen gonoszt, mint ismeretlenek felé sietni”.

Minden egyes személy és minden emberi közösség úgy van vele, hogy ha valami nagy csapás éri, azonnal igyekszik mindent megtenni, hogy minél hamarabb véget érjenek a megpróbáltatások, hogy visszaálljon a régi rend. Nagyon ritkán, egészen pontosan sohasem történik meg az, hogy szembenézünk azzal, vajon mi volt e sorscsapás mélyebb oka. Pedig viszonylag könnyű volna belátni, hogy ha nem értjük igazán a dráma okait, akkor nem tudunk belőle tanulni, és ha nem tanulunk, akkor bármikor megismétlődhet velünk minden szörnyűség.

Teljesen érthető, persze, hogy amikor nagy baj van, és közvetlen veszélyben vagyunk, akkor azonnal cselekedni kell, elhárítani a legnagyobb fenyegetést, és se idő se tér nincsen az „okoskodásra”. Éppen ezért szokás a lehető legteljesebb egyetértésben „pozitíve” idézni Madách híres sorát, miszerint „A tett halála az okoskodás”. (Tegyük azért hozzá, hogy ezt Lucifer mondja Az ember tragédiájában, és éppen akkor, amikor az eredendő bűn elkövetésére unszolja az első emberpárt.) Egyelőre nem látjuk még, hogy most is így lesz-e. Hogy most is csak arra törekszik-e az emberiség, hogy valami könnyű, gyors és olcsó megoldást találjon erre a válságra is, amit a járvány, illetve a járvány nyomán kialakuló soha nem látott mélységű társadalmi, gazdasági és mindebből adódóan nyilván politikai válság jelent.

Vagy esetleg kiderül, hogy most kivételesen nincs „olcsó” megoldás, és nincs visszatérés a régi, megszokott kényelem és biztonság világába, és azért nincs visszatérés, mert az a világ már nincs többé. Talán még az is kiderülhet, hogy ez a régi világ szigorúan filozófiai értelemben „nem is létezett”, csak fennállt. Hogy ez a megszokott világunk (a „jelen gonosz”) csak egy látványtechnikai trükksorozat, amit gigantikus média- és reklámhatalmak vetítenek elénk, és ami eleve összeomlásra volt, van ítélve. Többek között éppen azért, mert elfogadottságát, amit a politológusok elegánsan legitimációnak szoktak nevezni, kizárólag az exponenciálisan a semmibe tartó állandó, hisztérikus mozgása adja, amit a hétköznapok során gazdasági növekedésnek látunk.

Maga az Európai Unió is a mindig büszkén emlegetett „négy szabadságra” épült, az áruk, szolgáltatások, tőke és munkaerő szabad áramlására. És az áramlás folyamatos gyorsítása érdekében a rendszer egyre komplexebb is lett, „just in time” ahol minden és mindenki a megfelelő pillanatban érkezik a gigantikus, globális, végtelen dimenziós futószalagrendszerben, és ahol persze a legkisebb kiesés is a rendszer azonnali leállásához, akár összeomláshoz vezethet. Ahol mindenki siet, mindenki megy, mindenki senkije mindenkinek, ahogy a sláger szövege mondja.

Ennek van most vége, a többség reményei szerint csak ideiglenesen, de még ha így is lenne, ez az „ideiglenesség” az emberi történelem leghosszabbnak ígérkező ideiglenessége lesz. A nyugatias modernitás a reneszánsz „carpe diem” logikájára épül, a modern ember számára a létezés egyetlen értelme és célja a minél több fizikai élvezet elérése, és az ezen élvezetek elérését lehetővé tevő anyag- és energiatömeg korlátlan biztosítása. Hogy mindez lelki, erkölcsi és szellemi értelemben nemcsak hogy boldogabbá, méltóbbá nem tette, nem is tehette az emberi létezést, régóta sejtjük. Ezzel szemben mivel egyre brutálisabban megbontja a létezés kozmikus rendjét, egyre súlyosabb fenyegetéseket hoz az emberiség számára.

Tudjuk, hogy a végzetes járványok alapvető okát a mozgások hisztérikus felgyorsítása jelenti, legyen ez a nagy távolságú kereskedelem, idegenforgalom vagy éppen háború. A kórokozó számára csak az a lényeg, hogy a potenciális gazdaállatok között minél gyakoribb és minél intenzívebb érintkezések minél nagyobb tömege menjen végbe. És mi éppen ezt igyekeztünk minden erőnkkel előzékenyen segíteni, ráadásul úgy, hogy pontosan tudtuk, hogy mit cselekszünk. Annyira, hogy most, a járvány kellős közepén is viszonylag nyílt a vita arról, hogy az „egészség vagy a gazdaság” szempontjai a fontosabbak.

E vitához talán nem lényegtelen adalék Schopenhauer német filozófus híres mondása, miszerint az egészség nem minden, de egészség nélkül minden semmi. Az uralkodó közgazdaságtan nyilvánvaló csődje is egyúttal mindaz, ami lezajlik, hisz ugyan mi más célja lehetne az emberi gazdálkodásnak, mint az egészség, vagyis a „lét-teljesség” állandó, átgondolt és összehangolt elősegítése. Az a „közgazdaságtan”, amely ezt a hamis dilemmát komolyan gondolja, bármit is állítson önmagáról, az emberi lét kirablásának cinikus, gátlástalan hatalomideológiája csupán.

Egyre több jel utal arra, hogy nincs és nem is lehet visszatérés ebbe az létfelszámoló szerveződési módba, két ok miatt sem. Az egyik, ami már most látszik, hogy a gazdaság soha nem látott szintű visszazuhanása, az ennek nyomán kialakuló munkanélküliség eddig elképzelhetetlen szintje és a komplex globális rendszer teljes szétzilálódása ezt eleve kizárja. A másik, és ez a fontosabb, hogy annyira világossá válik e rendszer önpusztító volta, és olyan mértékben veszíti el hatalmi támogatottságát, hogy ha akarnánk se lenne hová visszatérni. Nincs más választás. mint ismeretlenek felé siet­ni. Szerencsés utat, emberiség.

Bogár László

(A szerző közgazdász)

]]>www.magyarhirlap.hu]]>