Sokak szerint nincsenek véletlenek. Némi élettapasztalattal a hátam mögött hajlok arra, hogy igazat adjak e véleménynek, és hogy miért ez alkalommal, azt nem nehéz kitalálni. Amikor ezt a cikket írom, alig több mint két nap telt el a párizsi Notre-Dame gyönyörű katedrálisának kigyulladása óta. Nem volt egyetlen ember sem az ismerőseim között, aki a véletlennek tulajdonította volna a tragikus eseményt.

Egyetlen sem. Nagyon sokan írtak, telefonáltak, még a közértben is erről beszéltek az emberek. Mindnyájan gyanakodtak, ki a keresztény Európa végnapjait emlegette, szándékos gyújtogatásra utalva ezzel, ki – ugyancsak nem véletlennek gondolva a tragédiát – azt mondta, így kívánt nekünk áldott húsvéti ünnepeket a militáns muszlim világ. Nem sorolom, a neten bőséggel megtalálhatják a kommentárokat. Amíg azokat is le nem törli az álliberális nyugati gondolatrendőrség.

Nem lehet hibáztatni az embereket, ha gyanakodnak, és megindul a fantáziájuk. Van rá okuk bőven. Például az a hazugságáradat, amely beborítja a világot szinte minden fontos esemény kapcsán. Mert gőzerővel folyik a trónok harca a fejünk fölött, a hátunk mögött. Normális beszéd alig van, indulatos fenyegetőzés annál több, a valóság eltitkolása pedig mindennapos. Az uniós elit nem gyanakszik. Biztos a dolgában. Naponta hírül adja, hogy legálissá tenné a bevándorlást, nyíltan barátkozik a senki által meg nem választott bankárfélékkel, nyakló nélkül költi a ki tudja, milyen pénznyomdában előállított pénzeket a migránsokra, és büntetni óhajtja azokat, akik mindezzel nem értenek egyet. Leginkább minket, mert az legalább már napnál világosabb, hogy mi vagyunk a legfeketébb bárányok az unió gárdájában.

A tűz keletkezéséről egyelőre nem tudni semmit, csak azt, hogy felújítási munkálatok folytak a katedrálisban. Mintha ez bármit is megmagyarázna a tűz fellobbanásának okáról! Az pedig, hogy a francia hatóságok baleset miatt indítottak nyomozást, hihetetlen, durvábban szólva: röhej. Miféle baleset? Szívesen meghallgatnám, mire gondoltak, amikor ezt a magyarázatot találták ki a közvélemény megnyugtatására. Arra is kíváncsi lennék, minek nevezik majd a következő tragédiát. Ami szinte biztos, hogy bekövetkezik, hiszen évek óta ezek árnyékában él Európa. Az is „baleset” lesz vajon? Szinte mindegy is. Csak az a biztos, hogy lesz. S az európai emberekben szép lassan – a kívánatosnál mindenképpen lassabban – fogyatkozik a bizalom. Mint ahogy – legalábbis a tapasztalatom szerint – a magyar emberek is egyre inkább látják, érzik azt a szánalmas színjátékot, amit honi hazaárulóink az európai elittel együtt adnak elő.Én pedig azon törtem a fejem, hol és mikor kezdett csökkenni ez a bizalom. Valószínűleg sokan nem értenek velem egyet, de úgy vélem, vissza kell mennünk egészen a rendszerváltásig. Amikor is hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy az „új” kezdet nem is annyira új. S mert erre sokan rájöttek, a hit elkezdett fogyatkozni. Miért is? Nos azért, mert a köztársaság kikiáltásától megmámorosodott emberek elől eltitkoltak mindent, ami a változással együtt járt. Azt hittük, itt a szólásszabadság, a múlttal való szembenézés ideje. Nem volt itt. Sőt a múltunkat illetően ma sincs itt. Tisztességes emberek, történészek, politológusok, a történelmet borzasztóan megszenvedett polgártársaink munkálkodása ellenére sem. Emlékezzünk csak az Antall-kormány és az SZDSZ paktumára, amelyet a kormányozhatóság érdekében kötöttek meg, azért, hogy a kétharmados törvényeket el lehessen fogadni. Csakhogy ez azt is jelentette, hogy nem volt átvilágítás, nem volt számonkérés. A legenyhébb formában sem. Nem csodálkozhatunk, ha ennek elmaradása megrengette az emberek hitét a változásokban, az igazságban, és a bizalom elszállt belőlük.

S levonhatták a következtetést: a fasiszta bűnök büntethetők, a kommunista bűnök, a kádári akasztások, a sortüzek, a nemzeti vagyonunk széthordása, bocsánat, szétlopása nem büntethető. Timföldipar, alumíniumipar, MOM, mezőgazdaságra épülő gyárak és a többi…

Mind tűnt el a semmibe. És megjelent a maffia is, és még örülhetünk, hogy mostanság, három évtized múltán legalább fény derül némely hihetetlen bűncselekményre. Az érintettek, a kisemmizett kisemberek pedig életre szóló kiábrándultsággal lettek gazdagabbak. (Pedig a bankok gazságait még nem is említettem.)

Aztán teltek-múltak az évek, és hamarosan eljött az az időszak is, amikor a másság tiszteletével kellett megbarátkoznunk. Ez tart még ma is. Amikor immár az Európai Unió fura urai erőszakolják ránk, hogy tisztelnünk kell a másságot. Ami ez idő tájt nem jelent mást nézetem szerint, mint azt az uniós igyekezetet, hogy el kell lehetetleníteni a magyar nemzetet. Nehogy a magyar gondolkodás akár egy szemernyi teret is nyerjen az unióban. Tényleg, normális ember valóban gondolhatja azt, hogy ha például sok ezer idegent ránk erőltetnek, akkor ezt nem szenvedi meg a nemzet, és nem jelent számára mérhetetlen áldozatot és erőfeszítést? Tétlenül kell majd néznünk, hogy a mi templomaink is égnek? Szimpla baleset miatt? Nem, ennyire ostoba nem lehet senki.

Mindezek után nem lepődhetünk meg azon, hogy a szólásszabadság – no, nem a Facebookon terjedő mocsok- és rágalomtömeg, hanem a valódi – erősen csorbát szenved, az értelmiség szerepe pedig elsikkad. Az egész unióban. S bár vágynak rá az emberek, továbbra sem hallani igaz szót a magasságos unió háza tájáról, hanem csak elkendőzést, mellébeszélést, hazugságot. S ha a sors jóvoltából van is egy kormányunk, amely sok-sok brüsszeli intézkedés hátteréről lerántotta a leplet, naponta sérül igazságérzetünk az alaptalanul hazánkra zúduló rágalmak miatt.

Ha a gyökér rohad, ha a kezdet álságos és félrevezető, akkor nehéz a gyógymódot megtalálni. Valódi és őszinte vita kellene, no meg az értékelhető, értelmes gondolatokra, bírálatokra adandó hiteles válaszok. Ebben az unió jelenlegi állapotát tekintve nem reménykedhetünk. Mert bebizonyosodott az is, hogy ott, ahol az erkölcs halódik, ahol a saját gyökereiket semmibe veszik az emberek, akár gyávaságból, akár mohóságból, a pénz, a hatalom imádatától vezérelve, ott nem számíthatunk értelmes vitára, ott diktatúra van, akár tetszik ez Európa urainak, akár nem.

Elfelejthetjük tehát ez idő tájt az európai demokráciát, mert ez a demokrácia bizony kétarcú, és nem egyenlő mércével mér. Egy antipatikus kisebbség irányítja, a szellemi és anyagi fosztogatók kisebbsége. Akik hiszik és vallják: pénzzel mindenki megvehető. Mi itt, a Kárpátok ölelésében nem akarunk ebben hinni. Abban viszont igen, hogy ez a mi hazánk, amelynek sorsába más nem szólhat bele. S abban is – Döbrentei Kornélt idézve és a feltámadás ünnepére várva –, hogy Magyarországgal Istennek terve van.

Fritz Tamás elhíresült mondását, miszerint a mi országunk egy következmények nélküli ország, annyiban cáfolnám, hogy sajnos van következmény.

A következménynélküliség „eredménye”, azaz a következménye a kiábrándultság. Itthon is, de sokkal inkább az unióban. Ahová a legfrissebb hírek szerint is újabb százezrek, egyesek szerint milliók indulhatnak el a velejéig kizsigerelt afrikai országokból, s ahol vezető politikusoktól még mindig naponta halljuk, hogy nem tartható tovább, ahogy Magyarország kezeli a migrációt. Közben pedig ugyanabban a hírcsokorban, amelyben ez a hír megjelent, az is olvasható, hogy sikertelen a merkeli integrációs politika, valamint nem működik a „menedékkérők” visszaküldése. Hát hogyan is működne, amikor sem ujjlenyomatuk, sem megfelelő igazolványuk nincs, tehát gyakorlatilag ellenőrizhetetlenek, és úgy tűnnek el a no-go zónákban, mint szürke szamár a ködben.

S amikor előbújnak, mosolyogva figyelik, hogyan ég a Notre-Dame. Csoda-e hát, ha az emberek összezavarodnak, és nem hisznek a véletlenekben?

Kondor Katalin - ]]>www.magyarhirlap.hu]]>