Ha egy adott közösség nem tudja elbeszélni a helyzetét és megbeszélni a teendőit, akkor nem tud összehangoltan és átgondoltan cselekedni, következésképpen előbb vagy utóbb széthullik. Ma az egész világ, de főként annak nyugati fele pontosan ebben a helyzetben van.

A Nyugat „nyelve” meghasadt, egymást kölcsönösen kizáró elbeszélési módok vívják „sehonnan sehová” vezető önpusztító küzdelmüket. Eddig ez az önpusztító küzdelem főként Európát sújtotta, és a globális véleményhatalmi gépezetek sikerrel akadályozták meg, hogy ez a meghasítottság az Amerikai Egyesült Államokat illetően is nyilvánvalóvá váljon. A legutóbbi amerikai elnökválasztás során azonban valami megváltozott. Bár a kampány kezdete óta egyértelmű volt, hogy a politika világába belépő Donald Trumpnak az elnöki pozíció betöltésére való alkalmatlansága kinyilvánítása alapvető célja a megválasztását megakadályozni kívánó erőknek, ez a törekvés most, a beiktatás előtti napokban, minden elképzelhetőnél jobban felerősödött. Megpróbálván elemelkedni a politikai diskurzusmező kaotikusan örvénylő felszínétől, érdemes lenne alaposabban megvizsgálni, hogy mi is zajlik az emberi létezés alapvető folyamatait meghatározó globális hatalmi szuperstruktúra legbelsejében, szóval hogy mit is akar akkor most már valójában a „gazdi”.

Töredelmesen be kell vallanom, nem nagyon hiszek abban, hogy az „ő” akaratával szemben tartósan létezhessen bármi ezen a világon. Az nem elképzelhetetlen ugyan, bár nagyon ritka, hogy nem pontosan az ő „forgatókönyvei” teljesülnek be, de előbb vagy utóbb bizonyosan visszapofozza a világot az általa helyesnek tartott kerékvágásba. Aligha hihetjük komolyan, hogy ne lett volna valamilyen elképzelése arról, hogy mit lép, ha mégis Trump lesz az elnök.

Az alábbiakban érdemes végiggondolni néhány lehetséges verziót. Az egyik, hogy ez a „nem létező világerő” valójában nagyon is akarta, hogy Trump legyen az elnök, mert tisztában volt vele, hogy az éppen általa gerjesztett globális feszültségek a hagyományos módon már nem kezelhetők.

Vagyis szükség volt egy nem konvencionális, vagy még inkább „unortodox” személyiségre az elnöki székben, aki majd képes lesz az eddig elképzelhetetlennek látszó eszközök és eljárások alkalmazására is. A másik, hogy valóban nem erre készült ugyan, és most tudomásul veszi a számára nem igazán alkalmas elnök létezését, ám igyekszik minden kényszerítő-hatalmi fegyvert már a beiktatás előtt bevetni a sikeres megfegyelmezés érdekében. És végül a harmadik lehetőség, hogy minden lehetséges (és nem „lehetséges”) eszközzel meg akarja akadályozni, hogy Trump valóban elnökké válhasson, illetve elérni, hogy elnökként működésképtelen legyen. Hangsúlyozni szeretném, hogy ezek a lehetőségek csak analitikusan szétválaszthatók, mert a valóságban akár egyszerre is létezhetnek, időben és térben egymásra épülve. Horribile dictu az sem elképzelhetetlen, hogy a történések ennek az általunk sokszor monolitikusnak képzelt láthatatlan globális szuperstruktúrának eddig egyáltalán nem detektálható belső törésvonalait rajzolják ki. Ha van ilyen törésvonal, akkor elég valószínűnek látszik, hogy a globális konfliktustér átrendezhetőségének kérdése jelenti ezt a legfőbb törésvonalat. Az Amerikai Birodalom a Brit Birodalom hagyományaira építve globális riválisai közül mindig az éppen leggyengébbikkel törekedett a legszorosabb együttműködésre.

Ezt a hagyományt azonban megtörni látszott az elmúlt évtized stratégiája, hisz a három fő riválisa, Kína, az Európai Unió és Oroszország közül éppen a leggyengébbikkel, Oroszországgal nyitott meg látványosan egy eddig értelmezhetetlenül súlyos konfliktusmezőt.

Sőt az értelmező-hatalmi térben igyekszik mindent megtenni azért, hogy a leggyengébb riválisát mint az őt mindenben felülmúlni képes „szuperhatalomként” tüntesse fel, aki globális „hackerként” kénye-kedve szerint alakíthatja az Amerikai Birodalom sorsát. Ami túl azon, hogy kontraproduktív, teljes képtelenség is. Az elmúlt évek során egyszerre két polgárháborút is provokált Oroszország ellen. Az egyiket a legérzékenyebb proxemikai zónájában, Ukrajnában, a másikat pedig a világhatalmi tér legkényesebb zónájának számító Közel Keleten, azon belül Szíriában. Számos jel utal arra, hogy ez a saját szemszögéből nézve is súlyos hiba volt. Az egyik ilyen jel, hogy Henry Kissinger, aki változatlanul meghatározó szereplője e globális hatalmi szuperstruktúrának, mindent igyekszik megtenni a hiba kijavítására. Nem zárható ki tehát, hogy valójában magán e szuperstruktúrán belüli törésvonalról van szó, és Trump azok „embere”, akik e hibás stratégiai döntés korrekcióját kívánják most elindítani.

Ám a most megbukóban lévő stratégiát elszántan védők ellenállására tartósan számítani kell, így a jövőben még sokszor lehetünk tanúi eddig elképzelhetetlen konfliktusoknak. Feltehetőleg az Amerikai Birodalomnak a birodalmi létből való „rendezett visszavonulása” két eltérő stratégiájáról van szó. A visszavonuló birodalom számára ugyanis hosszú távú jövője szempontjából az látszik a legfontosabbnak, hogy ne jöhessen létre egy kifejezetten ellene irányuló eurázsiai nagykoalíció Európa, Oroszország és Kína között, amihez esetleg még Japán, India és az iszlám világ nagy része is csatlakozna.

Az előttünk álló igen veszélyesnek ígérkező évtizedek legfőbb tétje az, hogy létrejön-e ennek a rendezett visszavonulásnak egy minél alacsonyabb konfliktusszinten végrehajtható változata. Amit most látunk, az a két lehetséges stratégia gigantikus küzdelme.

Isten óvja Amerikát!

Bogár László - ]]>www.magyarhirlap.hu]]>