Száz évre visszamenően vizsgálta az Economist globális hetilap, hogy az egyes kínai állatövek évei társadalmi, gazdasági, politikai értelemben miként alakultak, és van egy jó hírünk, az előttünk álló év, vagyis a Kakas éve, egyike a legjobban teljesítő éveknek. Mi tagadás, ráférne már világunkra némi jó hír, de valami azt súgja, hogy az előttünk álló év kalandokban legalább olyan gazdag lesz, mint amilyen a tavalyi volt.

Albert Einstein és Niels Bohr dán fizikus évtizedeken át folytatott elméleti fizikai vagy inkább filozófiai vitát arról, hogy milyen is a világegyetem legmélyebb természete. Bohr úgy látta, hogy világ legalapvetőbb tulajdonsága a kvantumok szintjén a bizonytalanság, míg Einstein ragaszkodott ahhoz, hogy a világ igenis kiszámítható, legfeljebb vannak olyan összefüggések, amelyeket most még nem értünk ugyan, de majd megértjük őket, s a világ kiszámíthatósága azokban a létdimenziókban is nyilvánvalóvá válik.

A vitájuk óta eltelt csaknem egy évszázad egyre inkább Niels Bohr megközelítését látszik igazolni, Einstein ezen az alapvető ponton valószínűleg tévedett. Igazának kesernyés öniróniával való kifejezésére Bohr gyakran használta azt a szállóigévé lett mondást, miszerint jósolni nehéz, pláne, ami a jövőt illeti.

Így aztán én sem próbálok most jóslatokba bocsátkozni a jövőt illetően, inkább csak néhány olyan összefüggésen való töprengést javasolnék mindnyájunk számára, ami talán kicsit közelebb visz minket a lényeg megértéséhez. Az ember mindig a jelenségekkel találkozik, ám a lényeget szeretné megérteni, amely lényeg, mint tudjuk, soha sem látható.

Teszi ezt az ember abban a reményben, hogy, így talán kicsit közelebb kerülhet annak a misztikus valaminek a birtoklásához, amit jövőnek szoktunk nevezni. A jövő az emberi lét egyik legtitokzatosabb fogalma, hiszen valami olyat jelöl, ami nincs, még nincs, de feltételezésünk szerint lesz. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy mindent, amit elgondolunk és aztán megvalósítunk, az ezt a titokzatos ívet írja le, a nem-létből a létezés részévé válván. Ezzel az aktussal így mi is teremtővé leszünk, hisz általunk létesül valami, ami eddig még nem volt a létezés része.

Ám ez a teremtő erő egyúttal végtelen felelősséget is ró ránk, hisz, amit megteremtettünk, az onnantól visszavonhatatlanul a létezés részévé válik. Az a sajátos lét-mód, amelyben élünk, a nyugatias modernitás globális uralma, éppen ennek a felelősségnek a lételméleti tagadására épül, azt állítván, hogy sem az egyes embereknek, sem az ember alkotta intézményeknek nincs joguk arra, hogy korlátokat szabjanak az emberi teremtőerő számára. Felmagasztalja tehát a gondolatszabadságot, a sajtószabadságot, a társadalmi-gazdasági cselekvés szabadságát a „szabad piacon”, miközben több mint fél évezrede semmisít meg szisztematikusan minden olyan intézményt, amely azt volna hivatott ellenőrizni, hogy amit elgondoltunk és megvalósítottunk, az vajon beilleszthető-e az emberi létezésbe.

A nyugatias modernitás létmódja e törekvését mint az emberi szabadság kiteljesedését ünnepli, és egyre erőszakosabb módon igyekszik minden megtenni azért, hogy ennek szervezeti-intézményi megnyilvánulását, amit ő valamilyen rejtélyes okból liberális demokráciának nevez, a szó szoros értelmében tűzzel-vassal egyeduralkodóvá tegye a világon. Egy kicsit úgy van vele, mint valószínűleg Gomulka lengyel pártfőtitkár volt, amikor 1970 karácsonyán kiadta a tűzparancsot, és ennek nyomán Gdanskban csaknem száz ember lelte halálát.

 A parancsot ugyanis sajátosan perverz logikával úgy indokolta, hogy, mint fogalmazott, a munkásosztály hatalmát mindenkivel szemben megvédjük, ha kell, magával a munkásosztállyal szemben is. Lehet tehát, hogy az emberiség ebbe belepusztul, de világunk urai akkor is meg fogják értetni vele, hogy a liberális demokrácia a létező világok legjobbika, vagy, ahogy Francis Fukuyama fogalmazott 1989-ben, a liberális demokrácia világméretű győzelme egyben a történelem vége is. Hát, világunk mai állapotát szemlélve talán igaza is van (vagy legalább is lesz rövidesen), de nem egészen abban az értelemben, ahogyan ő gondolta. Szóval, ne szépítsük, egyre több jel utal arra, hogy a nyugatias modernitás létpusztító és önfelélő szerveződési forma, és ennek oka éppen abban a legmélyebb természetében rejlik, hogy a „szabadság” számára elsősorban a létezés gátlástalanul „szabad” kifosztását jelenti.

Elmocskolja és feléli a külső természet létenergiáit, és ugyanígy lelki, erkölcsi, szellemi hulladéktárolóvá változtatja az ember belső természetét is.

Az előttünk álló év alapvető kihívásait is értelemszerűen ez az alapdilemma adja. Az év történéseit az minősíti majd, hogy az emberiség, illetve annak egyes közösségei, közelebb kerülnek-e a nyugatias modernitás korrekciójához. A liberális demokrácia szemszögéből nézve persze ezek a korrekciós kísérletek mint az emberiséget fenyegető végzetes veszélyek tételeződnek, holott ez a túlélés egyetlen esélye. Az uralkodó beszédmód igyekszik mindenkit megbélyegezni, aki csupán az életveszélyes zsákutcából való kikeveredésre biztatna. Nem nagyon lehet tehát kétségünk afelől, hogy a mindent meghatározó globális nyelvi polgárháború folytatódik majd. És hogy e szimbolikus háború mellett tovább élesednek azok a konfliktusok is, amelyek sajnos nemcsak szimbolikus, hanem a szó legvéresebb értelmében is háborút jelentenek. Pedig semmit sem vágynánk már jobban, mint éppen a békét.

Ám a Kakas talán most is a közelgő hajnalt jelzi, és egy év múltán kicsit talán okosabbak leszünk.

Bogár László - ]]>www.magyarhirlap.hu]]>