Az utolsó nagy kommunista főnök, Biszku Béla 94 éves korában elhunyt. Nagy kár, hogy úgy távozott el erről a világról, hogy nem mondhatott a szabad Magyarország bírósága ítéletet fölötte. Ami utána maradt, az sajnos nem más, mint poszt-kommunizmus, vagyis a befejezetlen rendszerváltozásunk húsz éve. Ezalatt a két évtized alatt nemcsak a szimbolikus téren kellett vívni óriási csatákat vívni, hanem a vezető kommunistáknak sem görbült a hajuk szála sem.

(Fotó: MTI/Kászoni László)

Milyen ötlet volt, amikor a szocialista-szabaddemokrata kormány 2002-ben a Terror Házát „Megbékélés Házává” akarta átnevezni? Hogy lehetséges, hogy egy Péter Gábor 1993-ig nyugodtan éldegélt? Egy Piros László 2003-ig? Persze, a legvéresebb eseményeket nemcsak két-három-négy évtized köde fedte el, hanem a szocialista jólétnek hazudott önkizsákmányolás nosztalgiává- és retró érzésvilággá olvadó köde is. De mindezek mellett történetíróink egy részének maszatolása is segített a fátylat borítani a múltra, amennyiben „kádári modernizációról”, „kádári (kis)polgárosodásról”, és más hasonlókról beszéltek (félre). Ehhez csatlakoztak közéleti szereplőink közül néhányan, akik Tóth Ilonát gyilkosnak vagy ’56-ot ’44-el azonosnak mondták, és a puha diktatúráról, „liberalizációról”, „reformszocializmusról” meg a szakértelemről prédikáltak. Nem: a kommunista diktatúrában, bármi is legyen a felszínen, „akár közénk is lövethetnének”, ahogyan a Lenines vicc tartja. Biztosan lesznek, akik a magyar társadalom egészének a felelősségét fogják felvetni, miszerint a mi szégyenünk, hogy Biszku ítélet nélkül halhatott meg: nos, igen, az eredmény számít, azonban mégsem azoké a szégyen, akik azért küzdöttek, hogy a kommunisták és bűneik meg legyenek nevezve. Nem; hanem azoké, akik ma is igyekeznek „ügynökkérdéssel” elütni a kérdést, miközben a valódi hatalombirtokosok feltárása éppen csak elkezdődött, amely ügyben a Nemzeti Emlékezet Bizottsága mandátumának megfelelően ]]>el is jár]]>.

Egy másik kérdést is hagyott itt nekünk Biszku. Ezt Zbigniew Brzezinski, a Terror Háza Múzeum megnyitására küldött üzenetében így fogalmazta meg: a kommunizmus bűneinek mélységét soha senki nem fogja feltárni. Nos, lehet hogy így van, de nekünk akkor is meg kell próbálni. Keserű iróniával mondhatjuk, hogy a kommunizmus teljesen világosan és pontosan megfogalmazta nekünk, hogy mit nem akarunk. Annak a sűrítménye volt ugyanis, amit a természetes emberi állapot tagadásának nevezhetünk. Részletenként vagy más formában, ma is megjelenik. Ez pedig röviden összefoglalva, a Teremtő és művének megkérdőjelezése, vagyis az embertelenség. A Ráció kultusza valójában a józan ész tagadása. A közélet hétköznapjaiban aprópénzzé ez változik, mint mondjuk a szabad véleménynyilvánítás ]]>ellehetetlenítése]]>, vagy a nemzeti kultúrák elleni támadások. Nemzeti nagyságunk visszanyerése a múlt században elsősorban 1956-hoz, és kisebb részben 1989-hez kötődik – tudnunk kell, hogy mivel szemben fogalmaztuk meg önmagunkat.

Éppen ezért a kommunizmusról beszélnünk kell, és annak magyarországi változatáról is. Ez a változat Kádár János rafinált, piramisjátéknak álcázott elnyomás formájában okozta a legtöbb kár a magyarságnak. Biszku Béla ennek a fő felelőse és az egyik szimbolikus alakja volt. A „reformszocialisták” azért tudtak a reformokkal kísérletezni, mivel Biszku és tettestársai létrehoztak valamit.

Biszku Béla ügyvédjével együtt igyekezett hülyét csinálni mindannyiunkból. Előbb vagy utóbb azonban utolérte volna a ]]>jól megérdemelt ítélet]]>. Sajnos kicsúszott a kezünkből. De azt ne engedjük meg, hogy a múltunk kicsússzon a kezünkből.

Máthé Áron - ]]>http://mozgasterblog.hu ]]>