„Az beszél akinek a háza ég.”

Közmondás

Nagyívű és egyben a lenézéstől csöpögő hangú cikket ]]>írt]]> Ungár Péter összes oldalára Böcskei Balázs „Mitől szorongtok ott, a jobboldalon?” címmel.

A dolgozat – jellemző módon – egy meglehetősen nehezen értelmezhető kijelentéssel kezdődik, imigyen: „A harmadik kétharmad után is jobban várják a meghalt SZDSZ harmincadik születésnapját, mint a Fideszét. Mitől félnek még mindig?” Na most már itt nem értettem a dolgot, hiszen az ember nem várja azt, amitől fél. Sőt. Azt várja, hogy amitől fél, az nem következik be. Ez azonban csak az első probléma a mű értelmének megfejtésében.

Ezek után egy hosszabb elmélkedés következik arról, hogy micsoda súlyos kultúrmissziót vállal ő, mikor ellenzékiként elmegy bunkó jobboldaliakkal vitatkozni mindenféle műsorokba. Vitapartnereit természetes, mondhatni veleszületett megvetéssel kezeli, illetve néha a hülyéknek járó elnézéssel. Persze ne gondoljuk, hogy nagyképű lenne, egyszerűen csak tisztában van az értékeivel.

Pont, mint a szóban forgó SZDSZ volt virágkorában.

Miután így tisztázta az intellektuális erőviszonyokat kezdődik az előadás.

„A jobboldali nyilvánosság egy jelentős része már nem tud úgy vitázni a liberalizmusról és annak hagyományáról, hogy pavlovi kutya módjára ne vakkantson minden mondata végén valamit az SZDSZ-ről..” – fejezi ki értetlenségét a nagy gondolkodó. Én viszont azt nem értem, hogy ő mit nem ért. Mert hát mit várt? A szabad szemmel kivehetetlen Fodor-féle párton kívül az SZDSZ volt a magyar politikában „a” liberális párt. Magától értetődő, hogy az ő véleményüket tekintjük a libsi álláspont non plus ultrájának. Ezt egyébként ők maguk, Kis Jánosostul, Pető Ivánostul el is várják tőlük.

Ezután ismét a vitapartner csepülése kezdődik.

„Vitapartnerem – az Alapjogokért Intézet kutatási igazgatója – már első mondataiban olyan pejoratív jelzőkkel látta el az SZDSZ-t, amelyek politikai álláspontnak elégségesek lennének a süketek párbeszédében…” Itt még nem árulja el, miféle „pejoratív” jelzőkkel illették a kimúlt liberális pártot, ám a későbbiekben ízelítőt ad abból, hogy milyenek is lehettek azok. „Hörgés, még csak nem is csúsztatások, hanem hullafárasztó analógiák, intellektuális hebrencskedés, állandó »ezek még mindig itt vannak, és üldöznek bennünket« szellemiség, mondhatni permanens »ostromlott erőd« állapot…” Természetesen ezek nem pejoratív jelzők, hanem a valóság mérsékelt és hűvösen távolságtartó leírása, hiszen ő használja őket a jobboldal szellemi állapotának ábrázolására.

Legalább tisztába jöhettünk, mik is azok a pejoratív jelzők.

Egyébiránt megjegyezném, tanulságképpen a pejoratív jelzők mesterének, hogy a haladó jelzőhalmozás egyfelől nem érv, másfelől pedig retorikailag is pedig unalmas és lapos, tekintettel a jobboldalra vonatkozó jelzők csekély számára és az ismétlések ebből fakadó unalmára.

Majd következik a félelem ábrázolása: „… félnek, bizonyításképpen nullás honlapokról és blogokról „ilyenek a liberálisok” típusú képeket gyűjtenek, és „az élet örök félelem” jegyében beszélnek.” A kép árnyalására aztán egy olyan mondat hagyja el a klaviatúráját, melyet hossza értelmezés után is csak igen nehezen lehet megérteni. „Míg Habony és kis habonyok gazdagodnak – tesznek nagy ívben az SZDSZ-re meg azokra a vitákra, amelyekre való berregtetésre kiküldik a beszélő mókusokat –, aközben a bármikor lecserélhető közlegények félnek és szadiznak.” Tekintsük rögtön a gondolatjelek közötti szövegrészt! Túl azon, hogy a vitákra való berregtetésre kiküldött mókusok gondolata valóban roppant költői fantáziára utal – képzeljük a mókusokat, amint berregtetnek (de mit?) – a mondatnak nincs értelme.

Miután eképpen bebizonyította szellemi fölényét meghatározza, hogy mi lenne a jobboldal feladata. Ez nyilván az ő dolga, mi pedig szájtátva hallgatjuk. „Elmondhatnák ugyanis, hogy milyen országot akarnak, mit jelent a populista jobboldal…” Közbevetőleg jegyezném meg, hogy populista jobboldal mibenlétét inkább neki kéne meghatározni, miután ő nevezi a jobboldalt populistának, bármit jelentsen is az.

Majd következik a kultúrharc elkerülhetetlen felemlegetése is: „… a térfelükön kezdeményezett kultúrvita arról szól, hogy talán el kellene kezdeni mesélni, történeket írni, olvasni, kezdeményezni és szkepszissel lenni saját tudásukat illetően…” Úgy van az, hogy mint minden eseménysor, így a kultúrharc is, szakaszokra osztható. A kultúrharc most pontosan ott tart, hogy a baloldali kultúrhéroszok tudása iránt kezdünk szkepszissel lenni.

Mindent a maga idejében.

Most pedig a tanulság következik: „..aki ma harmadik kétharmados jobboldaliként szüntelen eszdéeszezik, az könnyen a bíráltak sorsára juthat. Azaz szorong, így aztán politikai értelemben hamarosan nem is lesz.” Ennek értelmében tehát az SZDSZ vesztét a szorongás okozta. Nos, én valahogy nem vettem ezt észre, mi több, a liberalizmust képviselő urak és hölgyek szája, még az utolsó utáni pillanatban is akkora volt, mint a bécsi kapu.

Böcskei téved. Én – és gondolom sok más jobboldali – nem félek az SZDSZ-től, hanem utálom.

Harcolni szeretné mindaz ellen amit képviselt és amit mai képviselői is vallanak, márpedig aki fél az nem harcol, hanem elszalad. Ez a dolgozat pedig szépen illusztrálja mindazt amibe az SZDSZ ténylegesen belebukott. A nagyképű lenézést, kioktatást és a bölcsek kövének birtokában folytatott népnevelést.

Tulajdonképpen már az is tévedés, hogy az SZDSZ halott lenne. Elég csak Böcskei műveit olvasni, hogy tudjuk: felült a halott.

]]>https://aristo.pestisracok.hu/]]>