Talán nem vagyok elfogult, ha azt mondom, Bangóné Borbély Ildikó MSZP-s, óvónőből lett politikusnak kifejezetten rosszul áll, ha égnek mered frissen fodrászolt frizurája, ha vérben forog a szeme és parlamenti felszólalása közben úgy ordít, mint a fába szorult féreg. Miközben vadul tépkedi a kormány nemzeti konzultációs kérdőívét.

Úgy ordít, mintha tényleg dühös lenne, közben nem az. Ő ugyanis csak egy egyszerű nádudvari ripacs, aki szerepet játszik. Nem a célért dühöng, hiszen ő is nagyon jól tudja, hogy a családok támogatása nagyon is fontos, támogatandó feladat, jóllehet a szocik eddig is csak fúrták a Fidesz családpolitikáját, hanem a nyilvánosságért. Azért, hogy szánalmas parlamenti őrjöngésével minél több médium foglalkozzon, közöljön fényképet az ordibálás közben eltorzult arcáról, a nyakán kidülledt erekről.

Bár lehet, hogy nemcsak ezért.

Normális ember fejében ugyanis nem fordul meg, hogy fogyatkozó népességünk problémáját ne a családok erősítésével, a magyar nők szülésre ösztönzésével igyekezzen a kormány megoldani vagy azzal, hogy a határon túli magyarok számára teremt olyan vonzó munkalehetőségeket, hogy az anyaországban dolgozzanak, esetleg telepedjenek le. Ez a dolgok természetes menete.

Arra ugyanis csak félve merek gondolni, hogy a sorosmániás és -kiszolgáló ellenzék jobban örülne annak, ha az ország demográfiai deficitjét nem magyar testvéreinkkel, hanem az ideözönlő migránsokkal töltenék fel. Ezt az aljasságot nem tudom feltételezni még Bangóné Borbély Ildikóról sem. Még akkor sem, ha háromgyerekes családként az arcukat adták a 2004-es népszavazáshoz az MSZP óriásplakátján, amellyel a párt a határon túl rekedt magyarok kettős állampolgárságának megadása ellen kampányolt.

Pedig a tények – mint tudjuk – makacs dolgok s arról győzködnek bennünket, hogy Bangóné tényleg nem szereti a magyarokat, nem szereti a honfitársait, s nagyon nem ért egyet azzal, hogy a kormány a családok gyermekvállalási kedvének erősítésével akarja megoldani a nemcsak hazánkat, de Európa legtöbb országát sújtó demográfiai problémát.

Aki látványosan összetépi azt a kérdőívet, amellyel a kormány a magyarság sorskérdései közül az egyik legfontosabbról akarja kikérni az emberek véleményét, ahhoz a politikushoz nem lehet jóhiszeműen viszonyulni.

„Egyetért-e Ön azzal, hogy a népességfogyást nem bevándorlással, hanem a családok erőteljesebb támogatásával kell orvosolni?” „Egyetért-e Ön azzal, hogy az új családtámogatási programokat a továbbiakban is munkavégzéshez kell kötni?”

Aki az ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tartalmazó ívet miszlikre aprítja, az ezzel azt jelzi, hogy kifejezetten elutasítja ezt a megoldást. S drasztikus fellépésével azt is meg akarja akadályozni, hogy véleményközösség alakuljon ki a kormány és az emberek között a jövőben követendő nemzeti sorskérdés helyes megoldása tekintetében. Bangóné Borbély Ildikó attól retteg, hogy nyomorúságosan töpörödő ellenzéki pártjaik a szintén mind jobban fogyatkozó támogatóiktól övezve ezúttal is magukra maradnak nemzetvesztő politikájukkal. Elszalasztva azt a lehetőséget, amit ez a projekt is tálcán kínál, hogy együtt tudjanak lélegezni a társadalom jót akaró, fejlődést, biztonságot, demográfiaboomot igenlő stabil többségével.

Elutasításuk nyilvánvalóan szabad akaratukból, közös neomarxista, liberális elhatározásukból fakad. A ripacsok már csak ilyenek. Egy szent ügyük van, a hatalomért való őrjöngő vágyakozás, ami – szerencsére – egyre távolodik tőlük. 

Többedik rossz döntésük után persze ne csodálkozzanak, ha előbb-utóbb ők is a politikai hajléktalanok közt végzik, akiknek életben maradásáért Orbán Viktor rendőrei, szociális munkásai küzdenek majd.

Horváth K. József - ]]>https://leander.blogstar.hu]]>