Jól leteremtette az izraeli sajtó a palesztin elnököt szerdai beszéde után. Abbász ugyanis azt állította, hogy Izrael hidegvérrel kivégezett egy tizenhárom éves palesztin fiatalt, akire a rendőrök rálőttek. A sajtó hazugnak nevezte és azt vetette a szemére (tegyük hozzá, joggal), hogy azt nem említette, hogy a palesztin fiatal merényletet követett el egy zsidó lakónegyedben, és ezért került összetűzésbe az izraeli biztonságiakkal.

Hát igen, így működik a sajtó, az éberen figyelő, az igazág minden részletére ügyelő, az objektivitást patikamérleggel vigyázó sajtó.

Nálunk valahogy nem ilyen tökéletesen működik a sajtó, lehet, hogy éberen figyel, de a patikamérleget nem használja.

Legalábbis szeptember 16-án, azon a borzalmas szerda délutánon, a horgos-röszkei csata napján nem volt ilyen éber és objektív. Az izraeli kollégáknak fontos volt tudatniuk a világ közvéleményével, hogy a palesztin kölyök előtte merényleteket követett el. A magyar és a nemzetközi kollégáknak nem volt fontos tudatniuk a világ közvéleményével, hogy a magyar rendőrök nem ártatlan, békés és boldog menekülteket fogadtak vízágyúkkal és könnygázzal, hanem egy párszáz fős, mindenre elszánt agresszív, talán csak a futballhuligánokhoz hasonlítható, kő- és betondobáló, vascsöveket hajító, a kerítést szaggató és döntögető csoport ellen védték a magyar határt.

Hogy ennyire rossz hazánk jelenlegi nemzetközi megítélése, annak több, például ideológiai és politikai oka is van, de hogy ránk sózták a kegyetlen, szívtelen, kíméletlen és agresszív jelzőket, (erre a népre, amely ezer évig befogadó és vendégszerető volt), ez a hiányos, illetve a szándékos félretájékoztatás műve. Még az ENSZ-főtitkár is azt hiszi, milyen kegyetlenül bánunk - az egész ország - a menekültekkel. Mások persze nem, a francia rendőrök Calais-nál bizonyára Mallarmé-verseket szavaltak, a német menekülttáborok tömegverekedéseinél pedig a karhatalom Schubert-dalokat dúdolt az indulatok megfékezésére. Bizonyára.  

De már mondtam, nálunk valahogy nem ilyen tökéletesen működik a sajtó. Nem így, de azért a nagy Amerika mégis nagyon figyel és aggódik. Ezt bizonyítja a most napvilágra került non-paper (amit a magyar miniszterelnök fecninek nevezett), amelyben a Nagy Testvér hat témában, huszonhét pontban fejti ki ajánlásait, pontosabban mivel mindegyik végén egy felkiáltójel díszeleg, parancsait. Csakúgy baráti imperatívuszokkal.

Beleszólnak a kormányzásba, a civil társadalom, a média, a választások, a bíróságok és az Alkotmány világába.

Az egész amerikai baráti jótanács-sorozat azzal kezdődik, hogy hagyják abba a független civil társadalom zaklatását és megfélemlítését! Nem tudom, kik hagyják abba a zaklatást és megfélemlítést, de bizonyára abbahagyják, ha már ilyen szépen kérik őket.

Mi meg gyorsan abbahagyjuk a további pontokat, mert ami így kezdődik, annak folytatása sem ígér sok jót.

A médiafejezetben azért szükségesnek tartják megemlíteni, pontosabban megparancsolni többek között, hogy vonják vissza a reklámadót, amely diszkriminatív és piactorzító! Biztosítsák a Médiatanács politikai függetlenségét!

Lehet, hogy piactorzító a reklámadó, de attól még nem lesz objektívebb tudósítás Röszkéről. Pláne, ha még a Médiatanács sem független politikailag.

De hiába említjük az izraeli sajtó korrektségét, a hazai és csatolt nemzetközi részének inkorrektségét, máshol még nagyobb a baj.

Éppen egy éve jelent meg Németországban Miként irányítják a politikusok, a titkosszolgálatok és a nagytőke a német tömegmédiát címmel Udo Ulfkotte könyve. A könyv azóta is bestseller, bár a hivatalos média agyonhallgatja. A szerző 17 éven át a Frankfurter Allgemeine Zeitung külpolitikai szerkesztője és haditudósítója volt, nem kezdő. Könyvében több helyen bocsánatot kér és kijelenti, szégyelli, amit tett. Vagyis azt, hogy pénzért, luxusutazások és egyéb juttatások fejében azt írta, amit megrendeltek tőle. És leírja, hogy a német hírekre a legnagyobb befolyást az Egyesült Államok és Izrael gyakorolja. És azt, hogy titkosügynökök hemzsegnek a nagy szerkesztőségekben, akik megmondják, kiről és miről lehet csak jókat, kikről és mikről csak rosszakat írni. És azt, hogy Amerikát kedvező színben kell feltüntetni, míg Oroszországot a gonosz országának. Így már érthető, ahogy a német sajtó Magyarországról és annak miniszterelnökéről ír évek óta.

Nemrég a Terror Háza Múzeum igazgatója egy lapinterjúban kifejtette, nálunk a nyolcvanas években sem volt olyan véleményterror, mint most Németországban. Kapott is érte hideget-meleget honi patikamérlegeseinktől.

S ha még nem ájulnának el német szerkesztő kollégáink a nagy lelepleződésektől, itt a legfrisebb hír, miszerint „Gyakorlatilag utasításba kapták a német újságírók, hogy hogyan kell, kellene beszámolni a menekültválságról - erről beszélt a Die Welt című lap budapesti tudósítója: a Merkel-féle vonalat kellett követni.”

Hm. Az már rég nem érdekel, mit hablatyol a Freedom House meg az Amnesty International a sajtószabadságról, szabad, félig szabad, stb. Horn alatt, Medgyessy és Gyurcsány alatt persze szabad volt, Antall és Orbán alatt meg nem. Hát ez ilyen.

Az meg egyre kevésbé, hogy öreg szakmai rókák, a németországi nagy megmondók minek tartják Orbánt. Nácinak, diktátornak, Putyin pincsijének, Európa ördögének, a sötétség hírnökének, - mindegy. Írják, mert el is hiszik e sok borzalmat, meg írják, mert írniuk kell. Mert valahonnan erre biztatják őket. De legalább tudjuk, hogy honnan.

Sajtószabadság nincs - mondják ők. Véleményterror van - mondjuk mi.

Ez legalább fifty-fifty.