A tanulmánykötet programja, tudva a megjelenés dátumát, világos: megkülönböztetni magunkat attól, ami a németet teszi, ellenállni a németség kiáradásának. Ebben az értelemben vitán felül progresszív kísérlet, nem véletlen, hogy a kor legjobbjait (Babitsot, Kodályt, Ravasz Lászlót, Gerevich Tibort) sikerült megnyerni szerzőnek.

Fotó: ]]>Fortepan]]>.

Az egész művet átolvasva mégis az a mai olvasó benyomása, hogy a vállalkozás sikertelen maradt. Az 550 oldal terjedelmű kötet nem adott választ a címben feltett kérdésre. Ehelyett azt lehet megtudni belőle, hogy a kor jelesei milyennek látták, még inkább milyennek szerették volna látni a magyart.

Ezt a vágyképet talán legpontosabban Hóman Bálint fogalmazta meg – szavait Szekfű Gyula idézi (forrása: Magyar Történet, 3. kiadás, I. 92.):

„Egy helyütt Hóman Bálint mesterien foglalja össze az egykorú görög, nyugati, szír, arab források alapján a honfoglaló magyarok lelki tulajdonságait: elénk állítja »a honfoglaló magyart, kiben nem nehéz a szabadságot szerető, jogait ismerő, politizáló, idegenekkel szemben óvatos, körültekintő, sőt körmönfont, de alapjában nyíltszívű és egyenes, de sokszor állhatatlan, az élet küzdelmeiben bátor, munkabíró, nélkülözést tűrő, de a jólétet, pompát kedvelő, hallgatag és szófukar, de mulatozás közben kedélyes magyar paraszt lelki ősét felismernünk.«”

Számtalan más forrásból is tudjuk, hogy a két háború között nemzeti ideálképünk egyik markáns, talán meghatározó alakja a maga földjén gazdálkodó paraszt volt. Hova vezetnek ennek az ideálképnek a gyökerei? Két ágat biztosan meghatározhatunk: a német szellemi és politikai befolyással való szembehelyezkedést, és ugyanakkor a budapesti „idegen szívű” polgári kultúrától való elhatárolódást is.

Budapest önmagán nevetve állított párt ezen ideálkép mellé: Stux urat, a magát világpolgárnak képzelő, kövérkés Király utcai kereskedőt, aki sétapálcikáját forgatva kupléban dalolja el szerelmi kalandjait (]]>például itt]]>). A kupléhős Stux úr és a kevés szavú magyar paraszt – valahogy így festett a mi magyar önképünk 1930 körül.

A magyar paraszt, mint nemzetkarektorológiai jelenség mára nyomtalanul elolvadt, Stux úr a vészkorszak áldozata lett. És a helyükre nemigen lépett senki. Pedig a kérdés továbbra is itt van: mi hát a magyar? De az utóbbi hetven évben még abban sem sikerült megállapodnunk, hogy milyennek szeretnénk tudni magunkat. Pedig nem volna érdektelen megpróbálkozni a válasszal.

Bencsik Gábor írása

]]>http://mandiner.blog.hu]]>