{...} de 1994 tavaszán az euforikus várakozásokkal teli érzésvilágában magát megcsalatottnak érző választó mégis szigorúan büntetett.

Húsz év távlatából is merőben eltérő a megítélése a Bokros-csomagnak.

Szabályosan kicsavarta a kormányrudat a rendszerváltó pártkoalíció kezéből, amikor abszolút többséget adott a letűnt rendszer pártjának. A magyar értelmiség zömének kedvence, a magát legharciasabb antikommunistának valló SZDSZ is megmutatta igazi arcát, az öltöny alól kivillant a fordított ávós bőrcsizma, amikor az állampárt utódjához partnerül szegődött. Felismerni őket 1990-ben még azért nem lehetett, mert apáik pufajkája helyett már régóta elegáns öltönyöket viseltek, és többen közülük nyugati egyetemek vendégtanári státusával dicsekedhettek. Az új kétharmados kormány első pénzügyminisztere azonnal körbejárta a pénzügyi világ központjait, és a gazdaság kilátástalan állapotáról tartott előadásokat.

Tette pont az ellenkezőjét annak, amit józan megfontolással tennie kellett volna, ha a hazai érdekeket képviseli. A pénzügyminiszteri segélykiáltás éppen azt célozta meg, akiktől a lelépő kormány nemrég szabadult: a Nemzetközi Valutaalapot, ami jött is vissza haladéktalanul. A kormány pedig sebtében elkészítette a teendőkről szóló szándéklevelét, és a dupláját „szándékozott” megtenni annak, aminek az előző kabinet, józanul gondolkodva, még a felét is teljesíthetetlennek vélte. Az „országmentő” tervezethez új csapat is kellett, és cselekvési egység. A független jegybank független elnöke és munkatársai szinte futva távoztak, de a nemzetközi közvélemény még csak nem is pisszegett. Viszont 1995 februárjában megjelent a színen a nemzetközi pénzügyi sajtóban sokáig csak az „álompáros” jelzővel illetett új pénzügyminiszter, Bokros Lajos és a jegybank élén Surányi György. Kezdetét vette a Bokros-csomag névén hírhedté vált intézkedéssorozat, amelynek – legalább a kései tanulságok okán – érdemes felidézni legfontosabb pontjait.

Mindenekelőtt sor került egy gyors és masszív forintleértékelésre és a forint csúszó leértékelésére, előre meghirdetett ütemmel. Az 1994-es év végére 15 százalékra mérséklődő infláció gyorsan újra 28 százalékra pörgött fel. A jegybanki alapkamat ennek megfelelően az egekbe emelkedett. Terített asztal készült a nemzetközi pénzügyi befektetőknek. Az államkassza ontotta a kötvényeket harminc százalék és afeletti hozammal. Ettől lett igazán álom a híres páros a nemzetközi sajtóban. A jegybank, amelynek feladata a pénz értékállandóságának védelme lett volna, éppen az ellenkezőjét csinálta, és tűrte a pénzrombolást. Beindult az üzemszerű privatizáció is.

A piac felkent hazai papjai azonban csak papoltak a piacról. Az ország gazdaságának zászlóshajói piacon kívül, háttéralkuk keretében kerültek új gazdákhoz. Az állam mint rossz gazda napi hivatkozássá vált. Nevetségszámba ment, de az energiaszektor cégeit éppen nyugati állami tulajdonú vállalatoknak adták el. (Ami beismerése annak, hogy az állam is lehet jó gazda, hiába ágál ellene a baloldal.) Az állami vagyon nevetséges árakon kelt el. Az energiaszektorért 440 milliárd forintot kapott Bokros. Nem sokkal később egyetlen energetikai cég piaci értéke, ami kikerült a tőzsdére, ennek már a sokszorosát érte. Egy később szintén tőzsdén jegyzett gyógyszergyár is a „nagy külföldi befektető” által adott árnak a háromszorosát érte pár hónap múlva, amikor tőzsdére került. Hiába, a külföldi befektetők zsenik.

A legkirívóbb pazarlás a bankok privatizációja kapcsán történt. A hazai állami tulajdonú bankszektorba a konszolidáció keretében mintegy hárommilliárd dollárnyi közpénzt fektettek tőkeként. Sikerült egy forintért még öt fillért sem kapni az új tulajdonosoktól. A hitegetés arról szólt, hogy az új tulajdonosok meghonosítják a modern bankkultúrát. A bankeladások fő gondnoka Surányi György volt. És valóban elhozták az új bankok a bankkultúrát! Elég, ha a devizahitelekre gondolunk. Bokros és Surányi, miközben a külföldiek vagyonszerzését inkább ajándékozásként kezelte, minden utat lezárt a hazaiak vagyonszerzése és vállalkozásai elől. Ehhez kellettek a gigantikus és több mint két évtizedet megélt kamatok.

De a csomag nem kímélte a háztartások pénztárcáját sem, tömegesek voltak az elbocsátások. A szociális kiadásokat megkurtították, a kórházi ágyak számát csökkentették, óvodákat és bölcsődéket zártak be. Megszűnt az ingyenes fogorvosi ellátás, és bevezették a tandíjat stb. A Bokros-csomag megfosztotta az államot vagyonától, de ahelyett, hogy csökkentette volna az államadósságot, azt is tovább növelte, miközben a bérből és fizetésből élőket megfosztotta jövedelmük tekintélyes részétől, belföldi vagyont és jövedelmet csoportosított át külföldre. Ez a csomag lényege.

Húsz év távlatából is merőben eltérő a megítélése a Bokros-csomagnak. A hazai baloldal megváltásnak, a gazdaság és a társadalom megújítása eszközének tekinti. Mások, mint például e sorok írója, éppen az ellenkezőjét látja benne, a magyar társadalom esélyeinek elárulását, az évszázadok óta várt polgári társadalom megteremtésének megfúrását, hazánk népének olcsó bérrabszolgává züllesztését. A maga módján mindkét félnek igaza is van.

A baloldal képviselői azt képviselték és képviselik ma is, hogy minket a világpiac globalista igényeinek megfelelően kell e rendbe beilleszteni, erre esküdtek, ezt segítik, ők is ennek az értékrendnek részesei és kedvezményezettjei. El sem tudják képzelni, hogy ez másképpen is lehet. Erre tanította őket az elmúlt évszázad átöröklődő tapasztalata. Szemben a nemzeti oldallal, ahol az a vélemény, hogy az illeszkedésnek kölcsönös előnyökön kell alapulnia, vállalva az ezzel járó nehéz konfliktusokat is. Nem véletlen, hogy ilyen alapon nehéz megtalálni az előre lendítő nemzeti minimumokat.

Boros Imre – magyarhirlap.hu