Igaz, ez nem olyan nagy meglepetés, hisz az a szennyes áradat, amit általában elegánsan politikai kommunikációnak szokás nevezni, arra szolgál, hogy brutális látványtechnikájával éppen a lényegről terelje el a figyelmet, mert a lényeg, az tabu.

És hogy mi volna ez a lényeg? Egyetlen fogalomba sűrítve ez a lényeg nem más, mint maga a kapitalizmus. Az a „valami”, ami a nyugatias modernitás alapvető létszerveződési formája, és ami ugyan már sok-sok évszázaddal ezelőtt elkezdett uralkodóvá válni a Nyugat belső tereiben, de végső nevét csak abban a 19. században nyerte el, amelyben globálissá tágulva elkezdett megsemmisíteni minden más addig létező társadalom- és gazdaságszerveződési rendszert.

Az iskolában azt tanultuk, hogy a rabszolgatartó ókor, a földtulajdonon nyugvó (feudális) középkor és a kapitalizmuson alapuló újkor szép „szerves fejlődéssel” épült egymásra, valami „végső történelmi célt” követve, mert ennek így kellett lennie. A 19. századi előkészítés után a 20. században létezett egy magát szocializmusnak nevező kegyetlen politikai kapitalizmus, amelyet a perifériák számára azért konstruáltak a világ „nem létező” urai, hogy segítségével a hagyományos, szakrális paraszti társadalom felszámolása sokkal gyorsabban menjen végbe, mint ahogyan az a „centrumban” történt.

Európa keleti felén és ezen kívül Ázsia néhány országában legalább százmillió ember halt iszonyú halált e brutális emberkísérlet során, de a világ „nem létező” urai számára mindez mégis fényes győzelem volt, hisz pont azt érték el, amit annyira kívántak, a szocializmus előemésztette leendő zsákmányukat, Európa keleti perifériáját. És miután ezt így szépen véghez vitték, „kihúzom, leeresztem, elteszem”, el is tüntették annak rendje és módja szerint ezt az onnantól már hasznavehetetlen „célszerszámot”, amit azóta inkább mumusként emlegetnek, ha valaki a legcsekélyebb mértékben is kritizálni próbálná a globális kapitalizmus létszerveződési módját, amely mint tudjuk, minden létező világok legjobbika.

És aki kritizálni merné, azt azzal lehet meg­gyanúsítani, hogy a szocializmust akarja visszahozni, holott a világkapitalizmus urai cinikus kegyetlenséggel éppen maguk hozták létre ezt a szocializmus nevű fegyvert saját céljaik elérésére, és miután ez sikerült, eldobták, és emlékéből a fenti „védöltözetet” hozták létre maguknak. Lássuk be, ügyes! Ez a „szocializmus” azt hirdette, hogy – „tovább is van, mondjam még?” –, szóval, hogy a fenti együgyű mese, amit ma is „történelemként” tanítanak az iskolában úgy folytatódik, hogy a legeslegújabb korban a kapitalizmust felváltja a kommunizmus, ahonnan aztán már végképp nincs tovább, hisz az maga a földi mennyország.

De lévén, hogy a világ „nem létező” urai ezt a célszerszámukat gyorsan ki is vonták a forgalomból, így ez az ócska és arcpirító „teleológia” visszacsúszott oda, hogy a kommunizmus érdeklődés hiányában elmarad, és innentől a globális kapitalizmus az emberi társadalmak „fejlődésének” legfelső foka, és ez így is marad örök időkig. Mert hogy az lett mondva még az iskolában (meg hát van mondva ma is), hogy ezek a rabszolga-, jobbágy-, proletár-átalakulások „szerves fejlődéssel” jöttek ám létre, és ezért természetes a létük.

Vicces módon Magyarországon kívül sokkal intenzívebben van jelen az egyetemi oktatásban Polányi Károly, igaz, eredetileg nem magyarul íródott könyve, A nagy átalakítás (The Great Transformation), amelyben a szerző hatalmas ívű elemzéssel egyértelműen bizonyítja, hogy a kapitalizmus semmiféleképpen soha és sehol nem jöhetett létre „szerves fejlődéssel”, vagyis természetes úton.

Létrejöttéhez ugyanis olyan tartósan gyakorolt, kegyetlen, állami elnyomó apparátusra és olyan jogrend üzemeltetésére van szükség, amely minden létező módon segíti a tőketulajdonosok tőkefelhalmozását, és keményen letöri a munkaerő-tulajdonosok minden olyan törekvését, ami veszélyeztetné a tőkefelhalmozást, mint abszolút célfüggvényt. Ezért lett a rendszer neve kapitalizmus, ami a kivételesen gyors tőkefelhalmozásra utal. Ebben a szerveződési módban az „optimum” a napi 24 órás munkaidő nulla bérért konstrukció volna, ami „sajnos” képtelenség, de azokban az évszázadokban a napi munkaidő alig volt kevesebb 24 óránál, és az ezért kapott bér alig volt több nullánál.

És ezzel vissza is érkeztünk a kiindulóponthoz, hogy a rendszerváltozás 33 éve fennálló struktúrája azért kerülte (és kerüli ma is) a kapitalizmus szó használatát a politikai kommunikációban, mert pontosan tudja, hogy a magyar munkaerő-tulajdonosok többsége számára a rendszerváltozás „új kapitalizmusa” nem igazán adott esélyt helyzetük jobbra fordulására. Aminek legfőbb oka az, hogy az ilyen perifériás kapitalizmusok a globális kapitalizmus hatalomgazdasági táplálékláncának logikája alapján csak a felső húsz százalék integrálására hajlandóak.

És mivel ez a legfőbb tabu, így az uralmi rendszer különböző politikai csoportjai vetélkedésük során kénytelenek a rivális csoportok bűneként beállítani ezt a kezelhetetlen állapotot. A mostani választás azért lesz kritikus elágazási pont a 33 éves rendszer történetében, mert 2010 óta az ennek a megoldhatatlan helyzetnek a megoldására mégis kísérletet tenni próbáló, és ezért óriási globális konfliktusokat vállaló uralmi csoport egyetlen esélye a legújabb magyar kapitalizmus valóságos természetének a nyilvánossá tétele lehet. 

Bogár László

(A szerző közgazdász)

]]>www.magyarhirlap.hu]]>