{...} míg gondosan elhallgatja azokat a történéseket, amikre méltán lehetünk büszkék, amelyek optimizmust sugároznának.

Szinte közmegegyezés számba megy, hogy katonai értelemben mi mindig a vesztesek voltunk. Abszolút a feledés homályába veszett, hogy a magyarságot kiirtani akaró, háromszoros túlerőben lévő nyugati hadakat tönkrevertük a pozsonyi csatában 907-ben. A győzelem ezeregyszáz éves évfordulójáról egyszerűen „elfelejtett” megemlékezni 2007-ben a regnáló hatalom. Az első világháborúról azt „tanítják”, hogy annak vesztesei voltunk, noha tény, hogy a seregek kivétel nélkül a határainkon kívüli harctereken álltak a fegyverszünet megkötésekor, idegen csapatok pedig közel sem jártak a magyar határhoz.

 A hazatérő és az ország megvédésére kész csapattesteket azonban Károlyi és kilenc napig hivatalban lévő hadügyminisztere, Linder Béla kergette szét szégyenletes körülmények között. A világháborút követő katasztrofális veszteséget, és az ország területének megcsonkolását éppen a védelmi képesség szétzilálásának, és az ezt végrehajtó és a vörös diktatúrát előkészítő Károlyinak és a „dicsőséges” 133 napos vörös diktatúrának köszönhetjük. Utóbbiról ma is még csak az öncenzúrát már kötelezőnek nem tartó, szinte szamizdatszerű írásokban olvashatunk tényszerűen, az iskolai történelemkönyvekben nem, ott Károlyinak még mindig komoly nimbusza van. Közbeszédünk pedig semmi hagyatékot nem őrzött meg abból, ami az eseményeket nagyban befolyásoló pénzügyekben történelmi sorsfordulókon történt, pedig itt is lenne mire büszkének lenni, és ismerni kellene a balfogásokat is. Kossuth mint a magyar függetlenségért folytatott harc kiválósága maradt meg az emlékezetben. Leghasznosabb tulajdonságát, a pénzügyekben tanúsított zsenialitását azonban nem őrizte meg az emlékezet. Mindössze annyi ismert, hogy az országgyűlés hajdanán megszavazott kétszázezer újoncot és hozzá negyvenhárommillió forint hitelt és kész.

Azt már elhallgatják, hogy ez a pénz az első hazai bankon (Pesti Kereskedelmi Bank) keresztül került forgalomba, jórészt nemesfémfedezet nélkül papírpénzként, és több mint egy évig sikerrel finanszírozta a hadsereget. A hazánkra zúduló osztrák intervenciós hadsereg vezére (Windischgraetz) nem a csataterekkel bajlódott, hanem a bankba szaladt, hogy a további pénzkibocsátás elejét vegye. Kossuth ezzel a megoldással több évtizeddel előzte meg korának állampénzügyi gondolkodását.

Bosszantó méretű köztudati elferdülések napjainkban is jócskán előfordulnak. Elegendő, ha a napokban egymás mellett futó két eseményt és azok köztudatba történő adagolásának módját vesszük alapul. Bevezettek néhány útszakaszra is díjfizetési kötelezettséget, és bekövetkezett a svájci frank árfolyamának minden várakozást felülmúló erősödése. Az útdíjfizetés ügyét immár hetek óta a média írott és képi, valamint hanganyagban közreadott változata iszonyú terjedelemben tárgyalja. Ebben az ügyben szinte mindenki mikrofon és kamera elé állt, talán csak az ápolási osztályok ápoltjai kivételek. Az érintett rendelkezés joggal kifogásolható tételeit eleve ki lehetett volna hagyni a díjfizetési körből, ha a bevezetést megelőzi egy kis autótérkép-olvasás. A korrekció után a várt bevételcsökkenés alatta marad az évi egymilliárd forintnak, tehát a 16 ezermilliárdos költségvetésben észrevehetetlen tételről van szó. Más dolog a svájci frank erősödése. Ha az ellenzék és „független” elemzői karának tanácsait követtük volna, s nem történtek volna intézkedések a devizahitelesek ügyében – hiszen ez a liberális dogma szerint a piaci folyamatokba történő durva beavatkozás –, ma a 25 milliárdnyi svájci frankra hivatkozó állományon újabb, több mint háromezermilliárd forintnyi terhük keletkezett volna a hitelfelvevőknek, ami kiteszi a hazai nemzeti jövedelem több mint tíz százalékát. Ez felérne egy világháborús veszteséggel. Mégis alig akad hazai médium, amely ezzel részletesen foglalkozna, helyette vég nélkül pereg az útdíjügy. Eddigi szokásaiktól eltérően külföldi elemzők viszont méltatják a kormány lépéseit. Hazai elemzőink is eltérnek korábbi beidegződéseiktől, ezeket az elemzéseket elhallgatják, vagy megmásítva adják közre. A közelmúlt pénzügyi balfogásai pedig továbbra is tabuk maradnak. Senki nem beszél arról, hogy a rendszerváltozásig felhalmozott adósságunk lényegében nem egyéb, mint felhalmozott kamat és árfolyamveszteség, tehát szakmai hibatömeg. Helyette az pörög, hogy többet fogyasztottunk, mint amennyit megtermeltünk. Arról sem szólnak a híradások, hogy a jegybankban is évtizedekig hatalmas veszteségeket dugdostak, és hamisították ennek kapcsán a könyveket. Az 1997-es húszmilliárd dolláros jegybanki konszolidációnak inkább az elegáns adósságcsere nevet adták, ami elleplezi a lényeget. Máig nem tanultuk meg, hogy egyfelől ki kell elemeznünk a hibáinkat, másfelől értékelnünk kell a sikereinket.

 Kétségtelen tény, hogy sok pozitív változást hozott az elmúlt öt esztendő, de a történések valós jelentőségű értelmezése, a hamis helyett az őszinte közbeszéd még mindig várat magára. Kérdés, meddig.

Boros Imre – magyarhirlap.hu