Mindenekelőtt azért, mert az Új Világrend egyik konszenzuális kultuszfigurája valójában alig hasonlított arra a kegyes képre, amelyet a politikai korrektség korifeusai manapság festenek róla - reményeik szerint örökre szóló érvénnyel.

A xhosa arisztokrácia tagjaként mindennek mondható, csak "szegény elnyomott" feketének nem. Miután metodista misszionáriusoktól európai oktatást kapott, felső iskoláit a fekete elit gyermekei számára fenntartott Fort Hare Egyetemen kezdte, majd a johannesburgi Witwatersrand Egyetemen, a búr régió egyik legszínvonalasabb oktatási intézményében fejezte be. Ezután Johannesburgban folytatott ügyvédi praxist.

Egyáltalán nem volt az az ártalmatlan reformer, aki a média terjesztette hagiográfiája jóvoltából a "béke apostolának" szerepében tetszeleghetett, mint egy új Gandhi. Nelson Mandela ugyanis valójában és elsősorban forradalmár, harcos, politikai katona volt, aki az eszméiért nem habozott vért ontani és az életét kockáztatni. Az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) katonai szárnyának számító Umkhonto we Sizwe (A nemzet lándzsahegye) egyik alapítójaként, amelyet Joe Slovo litvániai zsidó származású kommunista felforgatóval és ez utóbbi Goldberg, Wolpe és Goldreich névre hallgató hitsorsosaival együtt irányított, több mint 200 bombamerényletet és szabotázst tervelt ki és koordinált. Őt mindezekért életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, Slovo pedig külföldre szökött.

Ellentétben az alakja köré szőtt legendával, nem ő volt az, aki lehetővé tette a hatalom békés átadását a fehér kisebbség kezéből a fekete többségébe, és így elkerülni a vérfürdőt. Az igazság az, hogy a Dél-Afrikai Köztársaság utolsó fehér elnöke, F.W. De Klerk emelte be a hatalomba, szó szerint végrehajtva a dél-afrikai kérdés rendezésére Washingtonban írt forgatókönyvet. Elárulván a saját, vagyis búr népének tett összes ígéretét, ez utóbbi szétbomlasztotta a dél-afrikai hadsereget, amellyel az ANC képtelen volt szembeszállni; megakadályozta egy decentralizált többfajú állam létrehozását, amely föderalista alternatívát jelenthetett volna az ANC dogmatikus és marxista jakobinizmusával szemben; megtorpedózta Thabo Mbeki mérsékelt fekete vezető és a dél-afrikai tábornoki kar titkos tárgyalásait, amelyeket annak érdekében folytattak, hogy az ANC ismerjen el egy búr nemzetállamot (Volkstaat) Constand Viljoen tábornok katonai opciójának elkerülése ellenében.

Nelson Mandela nem tette lehetővé azt sem, hogy az új Dél-Afrikai Köztársaság tejjel-mézzel folyó kánaánná váljon, éppen ellenkezőleg: az ország gazdasági kudarca mára totálissá vált. Az ENSZ Afrikai Gazdasági Bizottsága és az Afrikai Unió tavaly közzétett és a 2008-2012 időszakra vonatkozó gazdasági jelentése szerint Dél-Afrika az éves átlagos növekedés alapján immár a fekete kontinens 5 "legkevésbé hatékony" országa közé tartozik, alig előzve meg a Comores-szigeteket, Madagaszkárt, Szudánt és Szváziföldet. Hivatalos statisztikák szerint 2013. második negyedévében a munkaképes lakosság 25,6 százalékának nem volt munkája, a tényleges munkanélküliségi ráta azonban 40 százalékosra tehető.

Ami a fekete lakosság legszegényebb rétegeinek a jövedelmét illeti, mára felére esett ahhoz viszonyítva, amekkora a fehér uralom idején 1994 előtt (vagyis majd' két évtizede !) volt. Tavaly az 51 milliós lakosságból 17 millió fekete csak a létminimumot biztosító szociális segélyeknek köszönhetően tudta magát fenntartani.

Nelson Mandela politikailag is megbukott, mert az ANC-t szétrobbanással fenyegetik a súlyos belső feszültségek xhosák és zuluk, posztmarxista doktrinerek és neoliberális technokraták, ortodox afrikanisták és opportunista "multikulturálisok" között. Mindennek a tetejébe még nemzedéki ellentét is szembeállítja a "fekete angolokból" álló régi gárdát a "faji felszabadítás" szlogenjével kampányoló ifjú radikálisokkal.

Mandela természetesen nem tudta pacifikálni Dél-Afrikát, ahol ma a dzsungel törvényei uralkodnak, napi átlagban 43 gyilkossággal, ahogyan a fajközi kapcsolatokat sem sikerült harmonikusabbá tennie. Éppen ellenkezőleg: 1970 és 1994 között, amikor az ANC háborút viselt az apartheid rezsim ellen, 60 fehér farmert gyilkoltak meg. 1994 áprilisa, vagyis Nelson Mandela hatalomra kerülése óta több mint kétezret mészároltak le - a nyugati média legteljesebb közönye mellett. Az ország most megosztottabb, mint valaha, ami világosan kiderül minden választás alkalmával, mivel a feketék rendre az ANC-nek, a fehérek és a meszticek pedig a Demokratikus Szövetségnek adják szavazatukat.

Két évtized alatt Nelson Mandela, aki 1994 és 1999 között töltötte be az elnöki hivatalt, majd utódai, Thabo Mbeki (1999-2008) és Jacob Zuma (2009 óta) azt az országot, amely valaha Európa meghosszabbodása volt az afrikai földrész déli csücskén, egy harmadik világbeli banánköztársasággá változtatták, a nélkülözés, a korrupció, a társadalmi nyomor és erőszak tengerével. Ezt a valóságot csak alig fedi el néhány változatlanul hatékony, de egyre zsugorodó - és persze szinte kizárólag fehérek által irányított - gazdasági ágazat teljesítménye.

De vajon történhetett-e ez másként, amikor a hivatalos ideológia a valóság elutasításán alapul? A "szivárvány nemzet" mítosza mint a nyugati képmutatás kielégítésére szánt délibáb ugyanis lehetetlenné teszi, hogy annak lássuk Dél-Afrikát, ami valójában: előbb a brit gyarmatosítók, majd a "nemzetközi közösség" által erőszakkal egy akolba terelt civilizált és vademberek együttélésének, amely törvényszerűen csak egyetlen módon végződhet, és ezen semmi sem változtathat. Legkevésbé azok a dicshimnuszok, amelyeket opportunista politikusok és műveletlen újságírók zengtek bálványuk halála alkalmából.

MD 2014. I. 1.

Gazdag István - antidogma

Tisztelt olvasók! Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: ]]>https://www.facebook.com/flagmagazin]]>
- Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!

]]>www.flagmagazin.hu]]>