Az alaptörténet már önmagában is szimpatikusabb, mint a legtöbb képregényhős esetében. A sors szeszélye úgy hozza, hogy a világegyetem rendfenntartó egységébe, a Zöld Lámpások közé bekerül egy ember, Hal Jordan (Ryan Reynolds), aki frissen szerzett hatalma révén képessé válik az akaratával szinte bármit létrehozni, a golyószórótól kezdve egészen a sugárhajtású repülőgépekig. Ám a szuperhősök élete sem mindig fenékig tejfel, és nincs ez másként az intergalaktikus zsaruk esetében sem. Parallax, aki hatalmát áldozatai félelméből nyeri kiszabadult hosszú rabságából, és csúnya, rosszindulatú gondolatok támadtak abban a rút fejében - és bizony köztük olyan finomságokat találunk, mint a féktelen pusztítás és a világmindenség leigázása. De gond egy szál sem, hisz itt van nekünk az újonc tesztpilóta, aki majd jól ellátja a bolygókat elemésztő csúfság baját.

 

Igazából két dolog fogott meg a filmben. Az egyik a lehetőségek végtelen tárháza, amit a galaktikus léptéknek köszönhetünk. A milliónyi faj és milliárdnyi világ komoly perspektívát nyit meg előttünk, és ha ez megvan, onnantól már tényleg végtelen számú lehetőséggel találjuk szembe magunkat. Persze, ez most csupán egyfajta ízelítő, hiszen a szuperhősös filmek legkomolyabb megmérettetése mindig az első részük, így viszonylag kevés mozgásteret kapnak a készítők. De a képregények már bebizonyították, hogy sok van ebben a történetben, amit ki lehet még aknázni a későbbiek során. 

A másik dolog maga a főgonosz, Parallax, akiben végre egy olyan illetékest köszönthetünk, aki méltó egy vérbeli rosszfiú szerepére. Ugyan jobbára egy nagy, terjengő, sárgás-fekete füstfelhőről beszélünk, aminek a közepén egy mogorva arc díszeleg, de nekem akkor is pillanatok alatt szimpatikussá vált a figura. Valamiért engem a Marvel képregényekből ismert Galactusra emlékeztet, talán a méretei, talán bolygópusztító hajlamai miatt.

 

A Zöld Lámpást azért messze nem lehet tökéletesnek nevezni. Bőven elviseltem volna a szerelmi szál hiányát, valamint a szülői komplexusok elemezgetésével töltött perceket is. Ugyanakkor nem spóroltak a látványvilággal, meglehetősen bőkezűen adagolták a különböző durranásokat, robbanásokat, hang- és fényeffekteket, azaz látványban azt kapjuk, amit elvárhatunk. A film legfőbb, bár korántsem egyetlen jellemzője az, hogy hangos, szinte már fülsértő mértékben, de ez inkább előny, mint hátrány. Bugyuta poénokkal is bőséggel találkozunk, de valahogy itt nem zavaróak - sokan közülük egy papucsállatka bonyolultságával vetekszenek, ez igaz, de mégis képesek felvidítani a kikapcsolódásra vágyó nézőket. Ez pedig, lássuk be, nem kis dolog, tekintettel a mostanában divatos filmes felhozatalra.

Tényleg nem tudom, mi történt velem a moziban, de valamiért a film a kezdetektől fogva megfogott. Jól szórakoztam rajta, örültem, hogy itt-ott végre mertek durvulni egy kicsit, és annak is, hogy több sci-fi elemet vittek bele a történetbe a megszokottnál. De legfőképpen annak, hogy bebizonyosodott: még mindig léteznek szórakoztató filmek, amelyek egyetlen célja maga a szórakoztatás. És ráadásul ebben az esetben ez össze is jött!