Egy westernhős ne legyen fantáziadús, legyen csak emberfeletti. Hogy a három címszereplő alkalmas-e erre a feladatra, az nem derült ki, a rendező ugyanis azon kívül, hogy a kamera elé állította őket, jellemábrázolásra egyéb lehetőséget nem is adott nekik. A csúnya csúnya volt, a gonosz hiúzszemű, a jó pedig szép. Egy Lombroso kell ahhoz, hogy a lelkükbe lásson.

Szóval, ez a három nekivágott a másfélórás útnak, hogy három óra alatt tegye meg, és sikerül is elhúzniuk az időt. Hogyan? Van erre egy rendkívül alkalmas filmpanel. A westernek általánosan kedves szokása, hogy a tempót, a ritmust zenekísérettel (ami itt pompás volt) időnként lefékezik, hibernálják. A fagyhalál küszöbén pihegő, alig mozduló film jó esetben hipnotikus hatással van a nézőre. A főhősök vontatott léptei súlyt kapnak, megremeg a föld alattuk, ha keményen néznek, rezzenetlen pillákkal, a néző bénult izgalommal hanyatlik hátra székében. Ha a helyzet nem elég drámai, vagy ha a panel túl hosszú, akkor a film túlhűl, fagyhalált szenved.
 

Sergio Leone filmje annyiszor halt meg, ahányszor ezt a panelt alkalmazta, tehát sokszor. A rendező mentségére szolgáljon, hogy a panelek nélkül sehogy nem tudta volna kitölteni ezt a három hosszú órát.

Az már a western csodája, hogy mégis türelmetlenül várom a következőt.

A Jó, a Rossz, és a Csúf
(Il Buono, il brutto, il cattivo)

színes, magyarul beszélő, olasz-spanyol-NSZK western, 155 perc, 1966

rendező: ]]>Sergio Leone]]>
író: ]]>Sergio Leone]]>, ]]>Luciano Vincenzoni]]>
forgatókönyvíró: ]]>Agenore Incrocci]]>, ]]>Furio Scarpelli]]>
zeneszerző: ]]>Ennio Morricone]]>
operatőr: ]]>Tonino Delli Colli]]>
vágó: ]]>Nino Baragli]]>, ]]>Eugenio Alabiso]]>

szereplő(k): 
]]>Clint Eastwood]]> (Jó)
]]>Lee Van Cleef]]> (Rossz)
]]>Eli Wallach]]> (Csúf)
]]>Luigi Pistilli]]> (Pablito Ramirez atya)
]]>John Bartha]]> (Seriff)

Filmvilág folyóirat 1979/12 44. old.