Hogy hosszú a hajunk, meg majom zenéket hallgatunk, és igazán hálásak lehetnénk a bácsinak és a nemzedékének, hogy a háború után felépítette az országot. Én mondjuk már akkor sem értettem, hogy egy szétbombázott, hidak, középületek, kórházak és iskolák nélküli országgal ugyan mit lehetne csinálni, ha nem újjáépíteni, de nem szóltam. És arra sem, amikor azt tetszett állítani, méghozzá kitartóan, hogy nem a szüleim, hanem a rendszer taníttat ki, ezért hálásnak kéne lennem. Ezzel meg, ugye, az a baj, hogy engem mint tényezőt kihagy az okfejtésből, pedig az érettségit vagy a diplomát már akkor sem vágták hozzá az emberhez. Szóval, maradjunk annyiban, hogy én a mai napig a szüleimnek és magamnak tulajdonítom tanultságomat, nem pedig Gáspár Sándornak, a SZOT főtitkárának.

Láttam magát 1994-ben, 2002-ben, 2006-ban és legutóbb az önkormányzati választáson. Láttam nyitott ablaknál, boltban, buszon és utcai padon ülve. Sugárzó, diadalittas arccal magyarázott, és pompásan érezte magát, hogy Magyarországot ismét legyőzték azok, akik nem Magyarországra szoktak szavazni. Maga volt az is, aki beleharapott a narancsos buktába, és félig elszívott cigivel a szájában mondta meg a tutit. Már akkor felfigyeltem arra, hogy soha nem valami mellett, hanem mindig valami ellen tetszik beszélni – úgy is fogalmazhatnék, hogy a közéletnek egyetlen szeletkéjét képes feldolgozni, ez pedig a mások vagyonosodásának kérdése. Persze, ezt sem úgy, hogy megnézi mondjuk a tényeket, elgondolkodik, mi miért van, hanem egyszerűen kijelenti: mindenki lop itten, kifoszt engem, a kisembert, aki halálra dolgozom magam, mégis kénytelen vagyok más vagyonosodásán gondolkodni.

Azzal a halálra dolgozással vigyáznék kissé. Lehet, hogy élete bizonyos szakaszaiban tetszett dolgozni, de mostanra – hogy is mondjam – nem hatékony, amit a bácsi csinál. Szakképzetlen, lemaradt a fejlesztésekről, innovációról soha nem hallott; amihez ért, ahhoz vagy társul meló, vagy nem. Amikor nem, akkor „ülök a parton, és nézem a vizet, ha nincs kapás, eszem egy kis bablevest”, ahogyan Tunyogi Péter énekelte. Nyilván nem a horgászással és a bablevessel van a baj, hanem a sunyi, irigy, munkakerülő fajtájával a bácsinak. És persze azzal, hogy tanult, intelligens és sikeres emberekhez méri magát, komolyan elhiszi, hogy alanyi jogon minden járna. Az állam fejőstehén, ha megrángatjuk a tőgyét, és nem ömlik a tej, akkor fel kell gyújtani az istállót. Meg az egész világot.

Mostanában vírusügyben szoktam hallani a bácsiról. Ennek is jeles szakértője, mint minden másnak, a politikának, az autóknak, a focinak. A minap beszélgetésbe elegyedtünk, nem kellett volna, de már mindegy. Megkérdezte tőlem, mi a véleményem a vírushelyzetről; hát, mit mondhattam volna, emlékeztem az előzményekre, óvatosan fogalmaztam. Megmondom őszintén, leginkább szabadulni vágytam cseppet sem megnyugtató közelségéből; egyrészt, ugye, ő is lehet vírushordozó, másrészt majd pont vele osztom meg gondolataimat. Mondtam valami udvariasat, erre ő nagyot sóhajtott, mintha az Orbán-kormány minimum lemészárolná a világot, és megmondta kereken, hogy nem csinálnak elég tesztet, ebből nagyon nagy baj lesz, sőt, már van is.

Tényleg mit lehet erre mondani? Magyarázd el egy vonalnak, hogy mi az a gömb! Itt már nem pusztán arról van szó, hogy valaki okoskodik, és felmondja a Népszava címoldalát. Itt és most konkrétan arról van szó, hogy akad körünkben egy elbűvölő ember, aki fehér trikóban, borostás pofával és némiképp sörszagúan azonnal átlátja a káoszt. Míg a világ összes orvosa görnyedezik, menti a menthetőt, míg az ápolók és mentősök nem alszanak napok óta, vagy mit tudom én, szóval, amíg mindenki teszi a dolgát, ahogyan válsághelyzetben kell, ez az istenbarma tudja, hogy nem tesztelnek eleget. Ebből pedig nyilván következik, hogy a készülő Fidesz-genocídium, ami tehát a tesztek hiányából fakad, kozmikussá nőve beteríti a Földet, megritkítja az emberiség sorait.

Néha úgy képzelem, hogy ha egy proli sóhajt, a sóhajtása összeolvad más prolikéval. Dagad, egyre csak dagad, egészen addig, amíg égre tartó fekete léggömbként bele nem olvad a messzeségbe, hogy hangulatunkról, állapotunkról tudósítson a Fennvalónak.

Ugyanígy a mi nevetésünk, jókedvünk, hitünk és bizalmunk is összeáll, és fehér léggömb alakjában üldözőbe veszi az előzőt.

Hogy aztán melyik léggömb pukkad ki hamarabb, melyik jelzi jelenünket és jövőnket, és hogy az ítélet örök majális vagy jégeső lesz-e, nem tudni. Én csak azt tudom, hogy nagyon meg kell válogatni, kivel állunk szóba. Ennyit értettem meg a világból ötvenesztendős koromra.

Szentesi Zöldi László - ]]>www.demokrata.hu]]>