„Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek,
Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!”

Batsányi János: A franciaországi változásokra

Franciaországban zavargások vannak, tudósít a sajtó. Ez önmagában nem túl nagy meglepetés, lévén Franciaországban szinte állandóan vannak zavargások. Ők már csak ilyenek.

Nálunk, ahol „széljobb-balkáni mélymagyar” viszonyok uralkodnak – legalábbis a kitűnő Kardos Gábor borozófus szerint – mindenki megpróbálja a saját szájíze szerint értelmezni ezeket.

Miután a galliai eseményeket mindenki a saját elképzelései szerint kommentálja, magam is fűznék némi értelmezést hozzájuk. Annyi történt, hogy adót akartak kivetni az üzemanyagokra, lévén, az államkassza üres. A különböző adók a francia állameszme kialakulásában mindig is döntő jelentőségűek voltak. A sóadónak például nehezen túlbecsülhető szerepe volt a „nagynak” nevezett forradalom kitörésében.

A franciák ugyanis – más nációkat meghaladó módon – utálnak adót fizetni.

A kivetendő adó miatt azután erőszakos tüntetések robbantak ki, sebesültekkel, halottakkal, ahogyan azt a nemzeti tradíciók megkövetelik. Az elégedetlenkedők sárga mellényt húztak, kifejezve, hogy annak kötelező voltát is cseszegetésnek tekintik. A megmozdulások aztán kapóra jöttek a hivatásos forradalmároknak, akik stílszerűen üzletek kifosztásával, autók felgyújtásával színesítették az eseményeket. Jól jön egy kis testmozgás ezekben a zegernyés téli időkben. Efféle események kvázi mindennaposak a francúz politikai életben, ám most mindenki megpróbálja ezt összeurópai – bármit jelentsen is az – kontextusban értelmezni.

Megy is az elmélkedés az „elitek válságáról”, „szélsőjobbról”, „populizmusról” és egy csomó más, az értelmiség számára oly kedves szóról, melyekről jól fizetett értekezéseket lehet írni. Pedig a történteknek egyedül Macron elnök sajátos politikai vágyai és emberi stílusa az oka. Macron kedvenc elfoglaltsága, a napóleoni ábrándozás az európai császárságról, valamit a félmeztelen négerek ölelgetése, kevéssé tették lehetővé a belpolitikai helytállást.

Az események azonban, melyekről eleinte nem látszott tudomást venni, mostanra kiragadták őt kedvelt elfoglaltságai közül.

Minden bizonnyal vissza is fogja vonni az inkriminált adótörvényt, és más, kreatívabb eszközöket keres a polgárok pénztárcájának megcsapolására. A sárga mellényesek pedig, miután elérik céljukat és nem lesz drágább a benzin, szépen hazamennek, a károkat a biztosítók kifizetik és mindenki csendben készül a következő balhéra. Mert lesz olyan, hiszen egyrészt ez a gall folklór része, másrészt pedig mert egyre több ölelgetni való négert kell eltartani, aminek árát a dolgozó franciákból kell kiverni.

Ami a dolog összeurópai vonatkozását illeti, arról én nem szeretnék beszélni, megtették és teszik azt éppen elegen. Ami sokkal szórakoztatóbb az a magyar ellenzék reakciója. A dolog úgy kezdődik, hogy bizonyos, további bizonyításra nem szoruló alapelveket fektettek le.

Ezek a következőek:

1. Szerintük Orbánbasit választások útján nem lehet megbuktatni. Ennek számtalan oka van, melyek között az ő alkalmatlanságuk természetesen nem szerepel.
2. Ennek értelmében egyetlen út tűnik járhatónak: a forradalom. Ez pedig valamely nagy jelentőségű, külső esemény kapcsán fog kirobbanni.

Miután ebben jól megállapodtak (másban amúgy semmiben sem), minden külső esemény nagy jelentőségűvé vált az ő türelmetlen ajkaikon. A Sargentini-jelentéstől, a Néppárt kongresszusán keresztül a CEU távozását szükségszerűen követő amerikai szőnyegbombázásig – hogy csak a fontosabbakat említsem.

Ennek értelmében magyarázzák aztán a francia eseményeket is.

Az első ilyen megkapó jelenet az volt, mikor az MSZP-P vezetősége sárga mellényt öltött, amitől pont úgy néztek ki, mint egy kukásautó bevetésre kész legénysége. (A kukásautóról pedig, a román díszszemle óta tudjuk, hogy nemzeti színekkel ékesítve ellenállhatatlan harcértéket képvisel.) Kétségtelen, hogy ez az elfoglaltság mind intellektuálisan, mind pedig morálisan óriási fejlődés lenne esetükben, ám sajnos nem gondolják komolyan. Kizárólag forradalmi lelkületük sárga, műanyag projekciója csupán. Az például fel sem tűnt nekik, hogy eddig Macront, mint Orbánbasi vesztét pozicionálták, így a sárgamellényesek pontosan a populista diktátor szövetségesei Macron meggyengítésében.

Jó, jó, tudom, ez így bonyolult nekik.

Aztán utóbb Kardos elmélkedett arról, hogy Orbánt és Macront egy bordában szőtték. Mindketten elitisták, oligarchikusak és itt még csőstül jöhetnek a jelzők a kommunista kiáltványból. Bár szerinte Orbánbasi a beszaribb, mert mindig visszatáncol. Itt a „mindig” az egy darab netadót jelenti. Bárki normális – Kardossal szemben – azt is mondhatná, hogy a jó kormányzás elvei szerint a dikti csak érzékeli és akceptálja a népakaratot, de tudom, az ilyen vélemény, a Kardosi öko-kommunista szemmel populizmus, ami szerinte gyorsítja az amazóniai erdők kiirtását, miközben aljas módon szén-dioxidot is bocsájt ki. Ám szerinte, ha a szittyák is egyszer magukra öltik a sárga mellényt, akkor lesz itt is haddelhadd. Hátrakukázás, meg minden.

Messiásvárás ez felsőfokon.

És természetüknek megfelelően egy kukás messiást várnak, hiszen szerintük az ország is csak egy nagy kuka, amit végre felboríthatna valaki helyettük is. És őket elnézve bizony van is valami ebben a metaforában.