- 0
Egy, az 1918-as németországihoz hasonló folyamat várható Ukrajnában.
Intuitíve azt gondolnánk, hogy a háború közelgő befejezése megacélozza a harcosok lelkét és megszilárdítja őket az elkötelezettségükben. Nos, ha intuitíve ezt gondolnánk, akkor igen rosszul gondolnánk. Két világégés és egy sor elhúzódó modern háború tapasztalata azt mutatja, hogy a közelgő béke reménye az esetek jelentős részében elképesztően destruktív hatással van a hadseregek moráljára. Ebből kifolyólag a háborúk fináléja az, ami a legjelentősebb kihívást jelenti a katonai felsővezetés számára.
Mivel egyre inkább növekszik a valószínűsége annak, hogy az orosz–ukrán háború a végső szakaszába lép, időszerű feltenni a kérdést: miként hat egy esetleges fegyvernyugvás közelsége a két hadsereg moráljára, és hogy csökkenti-e vagy éppen növeli az összeomlás lehetőségét?
Mielőtt azonban arról beszélnénk, hogy milyen körülmények között okozhatja a béke reménye a hadseregek összeomlását, talán érdemes néhány szót szólni arról, hogy mi az, ami a háborúban összetartja őket.
A kulcsszó a
kohézió.
A katonai szociológia a kohézió kétféle formáját ismeri. Az egyik a horizontális kohézió, amit egy szebb magyar szóval bajtársiasságnak nevezhetünk. A másik pedig a vertikális kohézió, ami a katonai vezetés legitimitásáról és a belé vetett bizalomról szól.
A kutatás azt mutatja, hogy ha a fegyvernyugvás reménye egy győztesen előrehaladó hadsereget ér, akkor ez nem kezdi ki a kohézió két fent említett formáját. A bajtársiasság megmarad, sőt felerősödik, mivel a harcosok még jobban vigyáznak egymásra a célegyenesben. A függőleges kohézió is fennmarad, feltéve, hogy a katonai vezetők nem akarnak aránytalanul nagy kockázatokat vállalni az utolsó száz méteren. A lényeges változás, amit a győztes hadseregek katonáinál látunk, az a csökkenő hajlandóság a kockázatvállalásra.
Hogy miért?
Azért, mert senki sem akar egy háború utolsó áldozata lenni. Még azokban az esetekben is, amikor az egyetlen út a háború lezárására a teljes győzelem, és nem a tűzszünet, a kockázatvállalás szintje csökken, és a katonák egyre inkább a technológia és a tűzerő mögé bújva igyekeznek előrehaladni.
Ha a közelgő tűzszünet reménye egy olyan hadseregre zuhan rá, aminek semmi esélye győzelemmel lezárni a háborút, esetleg a vereségek sorozata után eleve komoly kohéziós problémákkal küzd, a béke reménye hihetetlenül destruktívvá válik.
Amikor a harcosok felismerik, hogy a háború lezárása, illetve a lezárásának milyensége független a saját harctéri teljesítményüktől, akkor ez jelentős mértékben aláássa a vertikális kohéziót. Mert hát milyen legitimitása van egy olyan parancsnak, ami a célegyenesben veszélyezteti a katonák életét, amikor a kockázat, illetve áldozatvállalásnak már egyértelműen semmi hatása nincs a háború kimenetelére?
A remény destruktivitása két fokozatban érvényesül.
Az első fokozatban azt látjuk, hogy a horizontális kohézió a vertikális kohézió ellen fordul. A harcos úgy vigyáz a bajtársára, hogy elszabotálja a veszélyesnek ítélt parancsot, megtagadja azt vagy extrém esetben erőszakkal lép fel a parancsot elrendelő ellen. Mindez nem gyávaság, hanem a túlélés racionális kalkulusa. Ameddig a háború dübörög, a kompetens parancsnok a katona legjobb életbiztosítása. A béke reményének a betörésével ugyanez az aktivista parancsnok halálos veszélyforrássá válik a katonák számára.
A második fokozatban a közelgő béke reménye már a horizontális kohéziót is kikezdi, és mindenki saját magát próbálja menteni, elkerülve azt a nem igazán irigylésre méltó megtiszteltetést, hogy ő legyen a háború utolsó áldozata. Ez a folyamat általában dezertálásokkal kezdődik, és ha ezeknek a száma elér egy bizonyos kritikus tömeget, akkor már az alakulat széteséséről kell beszélnünk.
Mindezek ismeretében mire számíthatunk az orosz–ukrán háború fináléjában? Hogyan hathat, illetve hogyan hat már most a háború közeli lezárásának reménye a két hadviselő félre?
Az első és legjelentősebb különbség a két szemben álló hadsereg helyzetéből fakad.
1945 tavaszán se a nyugati, se a szovjet seregeket nem fenyegette összeomlással a háború közelgő lezárásának a reménye. A kockázatvállalás szintje az egyén szintjén talán megcsappant, gyalogsági rohamok helyett inkább a tüzérség és a légierő került előtérbe, de a győztes seregek lendülete nem tört meg. Valószínűleg ezt a dinamikát fogjuk látni az orosz–ukrán háború fináléjában is, az orosz oldalon.
Az orosz hadsereg már igen hosszú ideje a sikerek sorozatát tudhatja magáénak, még akkor is, ha ezek a sikerek egyesek szemében nem ár-érték arányosak. A tény, hogy szerződéses katonákról van szó, még inkább valószínűsíti ezt a kimenetelt. A kockázatvállalás szintje csökkenni fog, ugyanakkor ennyi szenvedés után senki sem fog dezertálni, és ezzel lemondani a „félelem béréről”.
Az ukrán oldalon több forgatókönyvet látunk működésben, amelyek a következő történelmi esettanulmányokon alapulnak.
Az 1917-es francia forgatókönyv.
Ukrajna leállítja a hadászati, illetve műveleti szintű offenzívákat, és stratégiai védelemre rendezkedik be. Mindeközben az ukrán katonai felsővezetés egy nyugat/NATO/Hajlandók Koalíciója-féle intervenció reményével próbálja lelassítani a hadsereg széthullását.
Az 1918-as német forgatókönyv.
Ukrajna részvétele a tűzszüneti tárgyalásokon, a Trump-féle 28 pont stb. annak a beismerése, hogy Ukrajna ezt a háborút elveszítette. A tény, hogy a tűzszünet csupán részleges sikert biztosít Oroszország számára, meglehetősen aláássa az ukrán önpropagandát, miszerint a tét a nemzet és a haza megmaradása. Az a tűzszüneti szerződés, ami az ukrán politikai vezetésnek egzisztenciális fenyegetést jelenthet, a frontharcos számára a túlélés kulcsa. Ha az ukrán katonai vezetés még egy utolsó diplomáciasámfázó látványoffenzívát tervez, akkor az egy a 1918-as novemberi kielihez hasonló lázadáshoz vezethet.
Az 1951-es koreai forgatókönyv.
Ez év júliusában tűzszüneti tárgyalások kezdődtek a harcoló felek között, de a háború igen jelentős intenzitással folytatódott még két éven át. A stratégiai védelemre berendezkedő ENSZ-, és ezen belül az amerikai csapatoknak igen súlyos kohéziós problémákkal kellett szembenézniük. Az egyre erősödő defetista hangulatot végül a frissen kinevezett Matthew Ridgway tábornoknak sikerült megfékeznie és a visszájára fordítania személyes példamutatásával és egy új parancsnoki szellem bevezetésével.
Amit az ukrán oldalon látunk, az mindhárom forgatókönyv jelenléte, jelentős átfedésekkel.
Az 1917-es francia forgatókönyv jelentős morális támogatást adott a háború kezdetétől fogva az ukrán hadseregnek, fenntartva a reményt, hogy ha még egy kis ideig kitartanak, akkor megérkezik a nyugati felmentő sereg. Azonban a tűzszüneti tárgyalások intenzívvé válásával egy ilyen közvetlen nyugati intervenció reális esélye még az eddiginél is alacsonyabbá válik. Az egyik remény kioltja a másikat.
Egy 1951-es forgatókönyvnek a realitását az ukrán felsővezetésben végrehajtott őrségváltások szolgáltatták. Sajnálatos módon, az egymást követő kinevezettek közül látszólag egyik sem tartozik Matthew Ridgway tábornok súlycsoportjába. Ebből kifolyólag nem valószínű, hogy a meglévő kohéziós problémák, továbbá a küszöbönálló tűzszünet ellenszelében sikerülni fog megállítani a széthullás felgyorsulását.
Mindez elvezet minket az 1918-as németországi forgatókönyvhöz, a katonai vereségek és a közelgő tűzszünet reménye által gerjesztett összeomláshoz. Az ukrán politikai és katonai vezetés számára a legjelentősebb kihívás úgy menedzselni a háború lezárását, hogy közben elkerülik ezt a németországihoz hasonló katonai és politikai összeomlást. Ha az 1917-es francia forgatókönyv a múlt, akkor az 1918-as németországi forgatókönyv lehet a jövő Ukrajna számára.
Végül, de nem utolsósorban fontos tenni még egy igen fontos megjegyzést.
A nyugati diplomatáktól gyakran halljuk, hogy Oroszország nem akarja valójában lezárni a háborút, hanem inkább előnyt akar kovácsolni a tűzszüneti egyezményből.
Ezek a vádak megmosolyogtatóan naivak és gyermetegek. Teljesen nyilvánvaló, hogy Oroszország racionális érdekérvényesítő hatalomként a diplomáciát nem a hadviselés ellenpontjának tekinti, hanem a hadviselés folytatásának más eszközökkel.
Az oroszok szempontjából a tűzszüneti tárgyalásoknak két szerepe van.
Az első, ahogy azt a fent említett ellenlábasai állítják: a tárgyalóasztalnál elérni azt, amit a harctéren mind ez idáig nem sikerült. A másik szerep ennél sokkal drámaibb: a tárgyalások és a közelgő fegyvernyugvás reményének fegyverként való alkalmazása az ukrán hadsereg kohéziója ellen.
Ha a remény destruktivitását kiaknázva sikerül egy, az 1918-as németországihoz hasonló összeomlási folyamatot beindítani Ukrajnában, akkor a végső orosz nyereség sokkal nagyobb lehet, mint az a néhány rongyos oblaszty, amelyeknek a birtoklásáért már annyi vér folyt.
Robert C. Castel
A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa
