Néhány héttel ezelőtt, az úgynevezett őszirózsás forradalom századik évfordulóján lapunk nagy terjedelemben adózott az egykori magyar tragédiának. Hiszen tragédia volt az a javából: kisiklott modernizációs kísérlet, szervezett aláaknázás, amelyet a magyarság elemi érdekeitől elhatárolódó szűk elit vezényelt le. Akkor és ott azt írtuk, hogy 1918 őszétől olyan emberek kerültek a kormányrúdhoz, akiknek tapasztalatuk, tehetségük, elhivatottságuk nem lévén, saját passziójukként űzték az ezeréves Magyarország lerombolását.

Hozzájuk képest a kereken száz esztendeje, 1919. március 21-én hatalomra jutott bolsevikok még silányabb emberi és politikai minőséget bocsátottak hazánkra. Először is: közönséges orosz zsoldosok voltak, Lenin fizetett ügynökei, akiket hazaárulásért, a társadalmi rend felforgatásáért börtönbe kellett volna zárni. Sajnos, a végzetes napokban Magyarország annyira legyengült, hogy a kommunista vírust nem tudta kivetni magából. Másodszor: Kun Béláék még annyira sem álltak a magyar talajon, mint Károlyi, Linder és a többiek. Németh László – eredetileg Karl Marxra vonatkozó – szavaival élve: bukott polgárok voltak. Olyan szerencselovagok és fantaszták, akik magánéletükben, munkájukban sikertelenek lévén a felforgató nemzetközi eszmék szolgálatába szegődtek. Az emberiséget választották az emberek, az ideológiát a valóság helyett. A kommunista forradalmárok szűk kasztja foglyul ejtette, majd százharminchárom napon át kizsigerelte, kifosztotta, tönkretette az országot.

Ne tévesszen meg bennünket, hogy ilyen rövid ideig tartott a szélsőséges társadalmi kísérlet. Az 1919-es Tanácsköztársaság csak előjátéka a XX. század egyik legnagyobb magyar tragédiájának, az öt évtizedes kommunista hódoltságnak. A vörös uralom stáció között egyenes az átmenet. Az 1919-ben színre lépő Rákosi Mátyás hosszú magyarországi börtönévek és moszkvai tartózkodás után 1945-ben visszatér, hogy immáron a szovjet fegyverek árnyékában megtörje Magyarországot. Az ötvenes években Kádár János egy a hóhérok közül, és ezen még az a tény sem változtat, hogy az 1956 után konszolidációra kényszerülő rendszernek is ő a névadója. És mindannyiunk szégyenére a jogfolytonosság itt maradt velünk az elmúlt három évtizedben is. Az egykori gyilkosok a rendszerváltozásig és jóval utána is velünk, köztünk éltek. Vígan teniszeztek, dúskáltak a másoktól elrabolt javakban és az állami nyugdíjban, és – Biszku Béla kivételével – nem kellett törvény előtt számot adniuk rémtetteikért.

A Tanácsköztársaság a későbbi trianoni döntésnek is megágyazott. A bolsevizálódó Magyarország képviselőit ugyanis nem hívták meg a béketárgyalásokra, Benes, a románok és a többiek hosszú hónapokat nyertek, és hazugságaikkal telehintették az ítészeket és a nyugati közvéleményt. Amikor a Horthy-Magyarország képviselői politikai, gazdaságtörténeti, geográfiai érveiket végre az antant elé bocsáthatták, már elkéstek. Tény, hogy a történeti Magyarországot mindenképpen szétszedték volna, de ha nincs a budapesti bolsevizmus, ha a döntő pillanatban nem vagyunk szalonképtelenek, és megvédhetjük magunkat a béketárgyalásokon, színmagyar területeket tarthattunk volna meg. Akkor 1920. június 4-e más, számunkra kedvezőbb tartalommal vonul be a magyar történelembe.

1919. március 21. tehát elsősorban a szégyen napja. Az ezeréves magyar történelem legsötétebb fejezete. Szerencsére a XXI. századi magyarságot immáron leköti a jelenidejűség, oly sok elvesztegetett évtized után ismét zajlik a nemzeti önépítés. Túléltük a huszadik század totalitárius rendszereit, túléltük a kommunistákat, Kun Bélát is. Túléltük, de elfelejteni nem szabad őket. Hogy még egyszer ne ismétlődhessen meg a nemzeti tragédia, vigyáznunk kell a rendre, a törvényekre, vigyáznunk kell a normális emberek Magyarországára, mindannyiunk közös otthonára. És akkor, ha ismét megleljük a magyart a magyarban, tombolhat a világ valamennyi ördöge, mi irányítjuk majd a sorsunkat.

Szentesi Zöldi László -]]> www.demokrata.hu]]>