Ma 2024 július 20. Illés napja van. Holnap Dániel, Daniella napja lesz.
Ne turkáljunk Szoboszlai Dominik zsebében!

Ne turkáljunk Szoboszlai Dominik zsebében!

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

Ez a csapat szerethető, és fogja még hatvanezer ember üvöltve skandálni Marco Rossi nevét.

Megkezdődött a labdarúgó Európa-bajnokság, van is körülötte zaj rendesen. Itthon is. Jelen sorok írásakor túl vagyunk már a svájciak elleni zakón és innen a rózsaszín srácok elleni, bitang nehéznek ígérkező meccsen. Benne tehát az események közepében és sűrűjében. Bele lehet abba trafálni, hogy mi lesz, és akkor a jós egy „ugye megmondtam”-mal menny­be megy, de ezt most inkább kihagyom, mint a horvátok a bohózati elemekkel tarkított tizenegyest.

Ugyanakkor a több millió szavazásra jogosult önjelölt szövetségi kapitány keretéből sem szeretnék kimaradni. Megveszekedett fotelultraként arra szeretnék koncentrálni egy röpke pillanat erejéig, amit eddig láttam. Az úgy volt, hogy az idő múlásával tömegesen fizioterápiás kezelésre szoruló helvétek elleni mérkőzés első perceiben szinte azonnal úrrá lett rajtam valamiféle jeges rémülettel elegy döbbenet. Illetve még valamivel korábban is, konkrétan amikor a játékoskijáróban az arcokat mutatta a kamera. 

Mert Szoboszlai testbeszéde mindenről árulkodott, csak arról nem, hogy most kimegyek és rákenlek benneteket egy pirítósra. Nem volt benne az a megszokott vagányság, ami miatt (többek között) határozottan kedvelem az ifjú kapitányt. Az arckifejezése pedig nem annyira koncentrációt sugárzott, inkább valamiféle férfiúi mélabút, ami régmúlt idők angol romantikus költőinek volt sajátja, kávéházi szegleteken. 

Aztán elhessegettem a bántó gondolatot, gondolva helyette egy másikat, jelesül, hogy így is eléggé túl van már tudományoskodva a kedvenc játékom, az hiányzik még neki, hogy elkezdjek itt még én is pszichologizálni a parapszichológusom bevonásával.

De vissza a döbbenetre. Úgy negyedóra elteltével az a kényszerképzetem támadt, hogy a fiúk esetleg túltolták a tésztát. Irapuato réme sejlett fel az északnyugat-német délutánban, magyarul, hogy mindjárt kapunk egy hatost az egyébként szintén szinte álldogáló és félelmetesnek vajmi kevéssé tűnő ellentől. Archív, szakadozó felvételeken látni ilyen focit. De a mieink tökölődése, sorozatos szerencsétlenkedése, a koncepció hiánya valóban tragikusnak tűnt. Attól meg, hogy Szoboszlai kvázi klasszikus balbekket játszva masírozik fel s alá a partvonal mentén, kezdett felmenni a vérnyomásom. Persze értem én ezt is, és egy nappal előbb Kroos esetében be is jött (hogy a szabadon osztogató albán veteránról már ne is beszéljünk), de akkor is. Ez luxusnak tűnt.

Még valami. Valaki valahol kitalálta (Guardiolára gyanakszom) ezt a labdakihozatal nevezetű horrort, és azóta a fél világ ezt tolja, ha kell, ha nem, holott erre még a spanyolok is ráfaragnak néha. 

Mi még úgy tanultuk, hogy ha a saját tizenhatosomon belül azt látom, hogy négyen matatnak körülöttem, akkor nem szórakozom, hanem teli rüsztre kapom a pettyest, kivarrom a Haller térre, oszt’ jó estét. Aztán ha mindenki lenyugodott, lehet építkezni megint. Persze kissé szaporábban.

Fájdalmam később sem csitult, mert azt láttam, hogy a többi vesztes, példának okáért a horvátok, a szerbek, a szlovének, valamint az igazi albánok valahogy összeszedettebbnek tűnnek. És ugye ők a mi kategóriánk szereplői. Na de. Ezt a sportot (egyelőre) nem robotok űzik. Van ilyen nap is.

És nemcsak Irapuatót nem felejtem el soha, de Wolwerhamptont sem. Amikor négyet rámoltak be a fiúk a nagyarcúaknak. Vagy amikor az utolsó percben, ha már arra járt, bevágta húszról az izlandiaknak. Vagy éppen ]]> Cristiano Ronaldo ]]> hisztérikus rohamát. És sorban a többit, az örömöt, az együtt szárnyalást, amelyekre azt megelőzően harminc évet vártunk. Ezen az sem változtatna, ha kikapunk a németektől, de még az sem, ha a skótoktól is. Ez a csapat ugyanúgy szerethető, és fogja még hatvanezer ember üvöltve skandálni ]]> Marco Rossi ]]>nevét. Ez nem a (közel)múltból élés, egyszerűen bízom a jövőben. A károgást meghagyom másoknak.

Szabad országban szabad emberek azt mondanak, amit akarnak. Lehet turkálni Szoboszlai zsebében, bár esetünkben nem túl ízléses. Mert amíg mi egy sör mellett szakértettünk a fociról, ő kamaszként, idegenben megszakadt az edzéseken. Nyista csajok, koncertek, ilyesmik. 

De az irigység csúnya tulajdonság, tehetséget meg végképp nem irigylünk senkitől, hanem örülünk ügyesen a sikereinek, ellenkező esetben meg nagy a baj a lélek sötét bugyraiban. Még nagyobb baj meg ott keletkezik a pszichében, amikor valaki a hazája válogatottjának mérkőzése után elérkezettnek látja az időt újra egy jóízű orbánozáshoz, mert az már fóbia. És sürgősen kezeltetni kell, mielőtt teljesen elhatalmasodna.

Hegyi Zoltán

]]>www.magyarnemzet.hu]]>

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Nagyvilág (1310) Sport (729) Életmód (1) Heti lámpás (322) Rejtőzködő magyarország (168) Irodalmi kávéház (537) Nézőpont (1) Gazdaság (713) Alámerült atlantiszom (142) Politika (1582) Autómánia (61) Emberi kapcsolatok (36) Mondom a magamét (7719) Tv fotel (65) Gasztronómia (539) Egészség (50) Vetítő (30) Jobbegyenes (2825) Szépségápolás (15) Mozi világ (440) Titkok és talányok (12) Belföld (11) Tereb (146) Flag gondolja (36) Történelem (18) Mozaik (83) Kultúra (9)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>