A washingtoni fordulat újra óriási lendületet adna a globális jobboldalnak, amelynek az amerikai kontinensen Brazília most még az erős bástyája, Európában pedig hazánk és Lengyelország. A budapesti CPAC-konferencián, a jobboldali hálózatépítés fő fórumán nem egy folyosói beszélgetésben hangzott el: az európai jobboldali áttöréshez – ami átrendezhetné az uniós parlament erőviszonyait – a nagyobb országok képviselői közül az olaszokhoz és a spanyolokhoz lehet ma reményt fűzni. Azóta a konzervatívok andalúziai sikere – és a jobboldali Vox erősödése – ígéretes előjel a jövő évi spanyol választásokra, újabban pedig Rómából érkeznek reménykeltő hírek.

Olaszország az EU egyik legfontosabb tagállama, amely gigantikus, 150 GDP-százalékos adóssághegyen ül, és kormányainak ingatagságát szereti azzal leplezni, hogy egy „professorét” ültet menedzsernek a miniszterelnöki székbe. A „professore” – Mario Monti vagy legutóbb Mario Draghi – elismert bankár, aki (nagy szó ez Itáliá­ban!) tud angolul vacsorálni Brüsszelben és Berlinben, ahol megígéri: nem döntik be az euróövezetet. Csak éppen az ilyen válságmenedzserek gyorsan kifulladnak, Draghi is bő egy évig bírta a lavírozást. A nép is mást akar: az olaszok a boltokban hajmeresztő árakat látnak, az utcán, a tengerparton pedig rengeteg bevándorlót. Legnépszerűbb pártjuk most a magyar vezetéssel igen jó viszont ápoló Olaszország Testvérei, amelynek vezetője, Giorgia Meloni – Salvinivel, Berlusconival összefogva – jobboldali koalíciót alakíthatna az ősszel. Nagy a riadalom emiatt Európában: populistáznak, nacionalistáznak – mindig elfelejtve, hogy e szavak gyökerében ott lapul a nép és a nemzet kifejezés. (Posztfasisztáznak is egyébként; ez már húsz éve, Gian­franco Fini kormányfőhelyettessége idején is kissé avítt dolog volt.)