- 0
Ellenzéki oldalon megjelent a frusztráció: megeshet, hogy a bőszen hirdetett világmegváltás megint csak elmarad.
Tarlós István még polgármesterként időről időre szigorúan mérte a Sziget fesztivál zajszintjét, hogy védje kerületének nyugalomra vágyó lakosait. Kicsit most mindannyian óbudai polgárnak érezhetjük magunkat, hiszen elemi erővel dübörög körülöttünk a kampány. De mi segíthet a fokozódó csatazajban? Hogyan találjunk irányt a plakátok, utcai fórumok és sokat sejtető hotelszobák sűrűjében?
Mielőtt három iránymutató kérdéssel segíteném a kedves olvasót, szomorú kötelességem a kampány gyomorforgató motívumairól is szólni.
Elsősorban ellenzéki véleménybarlangokban terjedt az az élelmesnek gondolt felhívás, amely arra irányult, hogy mit is kezdjünk a kormánnyal szimpatizáló idős rokonainkkal. A változó alantasságú javaslatok kifutása közös: meg kell őket akadályozni választójoguk szabad gyakorlásában. Ez hol mozgásszabadságuk korlátozásával, hol „csupán” az azonosító okmányaik elvételével, illetve megsemmisítésével érhető el.
Hasonlóan förtelmes tapasztalat volt az előző hetekben a fizikai agresszióba torkolló pártaktivizmus.
Budapest belvárosában bántalmaztak egy választópolgárt, aki a plakátrongálást kérte számon egy ellenzéki érzelmű önjelölt igazságosztón. Ezek mellett szinte szelíd dallamnak hat az a gyűlöletkórus, amely a Tisza mellett indulni bátorkodó bármilyen formációt körbeharsog. És engem aztán igazán nehéz kutyapártrokonszenvvel vagy Dobrev-rajongással vádolni, ugyanakkor a választás alkotmányos szabadságában megingathatatlanul hiszek. Nem úgy, mint azok a hangok, amelyek demokratikus hevülettel az Egy Szent Remény Pártjának kizárólagos áradását hirdetik. E példákban nem csupán az a közös, hogy elkövetőik páros lábbal, pőrén, pökhendi nyíltsággal tapossák a jogot.
Közös forrásuk a frusztráció, hogy meglehet, az áprilisi ütközet még sincs lefutva. Hogy a bőszen hirdetett világmegváltás, megeshet, megint csak elmarad.
Hogy lehet, a közvéleménykutatás kábító mákonya mögött más a valóság…
No de tekintsünk előre, hiszen három segítő kérdést ígértem. Három olyan jövőformáló témáról, amelyről hamarosan messzire mutató döntést hozunk a szavazófülkék rejtekében. Az első kérdés, hogy minden politikai és üzleti érdek felett álló értékként tekintünk-e a békére. Azaz elfogadjuk, hogy a szomszédunkban dúló esztelenség nem a háborús gépezet feneketlen táplálásával, hanem a tárgyalóasztalhoz kényszerített döntéshozók és okos kompromisszumok révén érhető el. A második kérdés, hogy hiszünk-e a családban mint a megmaradás, jövőnk és jóllétünk alapegységében. Abban, hogy a családok támogatása kiemelt feladata a mindenkori kormánynak.
A harmadik pedig, hogy a nemzet nagy közösségébe hajlandók vagyunk-e beleérteni a határon túli magyarságot is.
Vállalva, hogy a történelem szétszakító erejével szemben a nyelv, a kultúra és az önazonosság érzete örökre összefűz minket. Amennyiben a kampányzaj közepette kicsit megtorpanva, magunkba pillantva e három kérdésre őszinte válaszunk van, nem tévedhetünk áprilisban sem.
Constantinovits Milán
