Három évtized tekintélyes időszak a nemzetközi kapcsolatokban. Harminc évvel ezelőtt hazánkat még a KGST és a Varsói Szerződés tagjaként, szovjet hűbéresként jegyezték a nagyvilágban, egyetlen párt uralkodott, szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadságnak híre-hamva nem volt. A peresztrojka elnevezésű szovjet kísérlet – központi jóváhagyással – néhány tabut ledöntött ugyan, de ez sokkal inkább a létező szocializmus foltozgatásának, mint valódi szabadságnak tűnt. Egy emberöltő telt el, és nem ismerünk a saját hazánkra. Pár évtized teljesen átformálta a világot, amelyben felnevelkedtünk.

Az elmúlt három évtizedben sok minden változhatott a világban, de egyvalami nem: Magyarországgal a demokratikus időszakban is mindenki feltörölte a padlót. Hol hevesen, hol szordínóban, de a magyar nemzeti érdekek eltiprásának komoly módszertana alakult ki. Ceausescu kioktatta Grósz Károlyt, a Jeszenszky-diplomáciát leradírozták a szomszédos országok nacionalista kormányai, a Kempinskiben egy Medgyessy Péter nevű átmeneti figura pedig saját hazájának vesztére koccintott. Az első Orbán-kormány rövidke, éppen ezért nem sorsfordító ciklusa után érkezett Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon. Őket a nyugati diplomáciai testületek, Robert Fico, az aktuális román kormány, a brüsszeli elit és tulajdonképpen bárki politikai csicskájának tekintette, és úgy is bánt velük.

Harminc év alatt alig akadt példa arra, hogy a magyar nemzet méltóságát sértő, hazánk alapvető nemzeti érdekeit keresztező mondatok és cselekedetek ellen a Külügyminisztérium tiltakozott volna. Inkább behúzták fülüket-farkukat, elolvasgatták a német, osztrák, francia, svéd sajtóban, hogy tombol a fasizmus Budapest utcáin, hogy cigányokat gyilkolnak, hogy a zsidók rettegnek, és hogy a magyarok nem tanulták meg a történelmi leckét. A magyarok, akik sovén, ostoba, elmaradott figurák, és akiket gyarmatosítani szükséges, de emberszámba venni nem ajánlott.

Ebből a közegből, ebből a környezetből szakadt ki a most távozó holland nagykövet mondata. Hogy tudniillik az Iszlám Állam módszertanát átvette az Orbán-kormány. Eltekintve attól, hogy Gajus Scheltema nyilvánvalóan önmagát és nem a hazáját képviselte a 168 Órának nyilatkozva, és mint ilyen, alkalmatlan bármilyen diplomáciai posztra, ostoba mondataiban az elmúlt harminc év gondolkodásmódja sejlik fel. A beidegződés, miszerint Magyarországot valamiféle kultúrlegényi magaslatról bátran szabad gyalázni, mert úgysem lesznek következményei.

Hát, most van következménye. Szijjártó Péterék pontosan úgy reagáltak, ahogyan egy szuverén országnak reagálnia szükséges. A meglepetést leginkább a határozott és gyors magyar válasz okozhatta, erre eddig egyszerűen nem akadt példa. Valamilyen rejtélyes oknál fogva Hágában, Brüsszelben, Berlinben és máshol csak mostanában áll össze a kép, hogy Orbán Viktor kormánya nemcsak beszél a nemzeti érdekképviseletről, de a való életben is maradéktalanul és jól képviseli a magyar emberek többségének véleményét.

Ami az ügy hazai fogadtatását illeti, megszokhattuk már, hogy a magyarországi baloldal szimplán hazaáruló. Nemcsak fogantatásában, de csecsemőként, tinédzserkorban, felnőttként és most, a sír szélén táncolva is. Éppen ezért, amikor a mostani vitában Gyurcsány Ferenc nyíltan Hollandia mellé áll, csak azt nyújtja, ami a lényege. Mint ahogyan Molnár Zsolt, az MSZP vesztésre álló üdvöskéje is, aki szerint a terroristák és a kormány összevetése szerencsétlen, ugyanakkor a holland nagykövet minden más állítása megállja a helyét. Felmerült a semmiből hazánk legismertebb politikai hullája, Kuncze Gábor is („Európa el van képedve”). Karácsony Gergely egyenesen arra buzdít, hogy rohanjuk le Hollandiát – kerékpárral. Micsoda fejlett és eredeti humor… Jaj, istenem!

Csupa-csupa gonosz, aljas, ellenérdekelt megjegyzés. A magyarországi baloldal mindennapi hazaárulásának friss dokumentumai.

Mondanom is felesleges, hogy az Index és a teljes balliberális sajtó úgyszintén Magyarország ellen szurkol. Most például a magyar–holland református kapcsolatok miatt aggódnak. Éppen ők, akik a református szót évente kétszer, akkor is valamilyen alávaló támadás idején szokták leírni. Arról nem beszélve, hogy az állam és az egyház szétválasztása a demokratikus kánon első hangjegye, ha jobban tetszik, maga a megtestesült liberális álom. Akkor miért is aggódnak az állami életen kívül eső, szigorúan felekezeti jellegű kapcsolatok miatt (feltéve, de meg nem megengedve, hogy egyetlen református újságíró is akad az Indexnél)?

Már most mit tehetünk? Csak amit eddig is. Haladunk tovább a saját utunkon, rendíthetetlenül, következetesen. Figyelmen kívül hagyjuk azokat, akik ideológiai rögeszméjükért habozás nélkül feláldozzák az országot, amelyben születtek. Az országot, amely nekünk a hazánk. Micsoda különbség.

Szentesi Zöldi László - ]]>www.demokrata.hu]]>