Mindig is az volt, mindig is az lesz. Most is az volt. Az ember hajlamos ugyanis a szívének, nem pedig holmi meteorológiai megfigyeléseknek és szabályoknak hinni. Szóval tavasz van. Mások az illatok, mások a fények. Valami van a levegőben. Valami mindig lesz a levegőben.

Gyalog indultam március 15-én a békemenetre. Alaposan, rétegesen öltöztem, két pulóver, egy esőkabát. Az a fekete esőkabát, amelyet Bukarestben is viseltem a román–magyaron. Rajta felirat: „Magyarország”.

Tettem ezt azért, mert a Simicska úr által lefizetett indexes újságírók azzal próbálták befolyásolni az olvasóikat, hogy azt írták: „Budapesten elkezdett zuhogni az eső.” Nagyon örültek volna, ha egyenesen ömlik az eső. De amikor kiléptem az utcára, azt tapasztaltam, hogy nem zuhogott.

Még csak nem is csöpögött. Az utcán a tömeg hömpölygött. Mindenki kokárdát viselt, mindenki mosolygott.

Ugyanarra gondolunk. Mindig ugyanarra szoktunk gondolni. A büszkén lengedező magyar és székely zászlókra, arra, hogy szeretünk magyarok lenni, hogy szeretjük a hazánkat, szeretjük, hogy Magyarország a hazánk. Szeretjük a dalainkat, a táncainkat, az ételeinket, a kultúránkat, a hagyományainkat. Mi nem tartjuk magyarkodásnak a népdalainkat, a néptáncainkat, a magyarságunkat. Mi nem szégyelljük, hogy kik vagyunk. Mi nem akarunk bécsiek, londoniak vagy hamburgiak lenni.

Mi büszkék vagyunk arra, hogy magyarok vagyunk. Büszkék vagyunk a magyarságunkért vívott forradalmunkra. Büszkék vagyunk azokra a magyar hősökre, akik a magyarságért, a hazájukért ragadtak fegyvert és haltak hősi halált. Büszkék vagyunk a forradalmárainkra.

És közben mi, jobboldaliak tudjuk, hogy ha az ünneplés után hazaértünk, már várnak minket azok a Soros pénzén megírt cikkek és tudósítások, amelyek a zászlóinkon, a sokak által viselt díszmagyaron és a hazafiság természetes megélése miatt kicsordult könnyeinken fognak gúnyolódni.

Tudjuk, hogy azok a balliberális kozmopoliták, akiknek semmit nem jelent a haza, a magyarság, a nemzet, a magyar nyelv, akik nem éreznek semmit azok iránt a ’48-as szabadságharcosok iránt, akik életüket és vérüket adták a hazáért, akik soha egyetlen jó szót nem tudtak mondani vagy leírni a magyarokról, már kalapálják azokat a cikkeiket, amelyekben megpróbálnak nevetség tárgyává tenni.

Mi leszünk azok, akiket pénzért szállítottak a Kossuth térre, mi leszünk, akik szerelmesek vagyunk Orbánba, mi leszünk, akiknek kimosták az agyát, akik szektaként vonultak, akiket lefizettek, akik buták, akik tájékozatlanok, akiket már meghaladott a nemzetek nélküli Európa történelme.

Tudjuk, hiszen mindig ezt csinálják. A gúny és a cinizmus fegyverével törnek ránk és magyarságunk felett érzett szeretetünkre.

A mi felvonulásaink, tüntetéseink a balliberális propagandisták olvasatában mindig félelmet keltenek, mindig rémisztőek, mindig a legsötétebb időket idézik. Hiába a több százezer békeszerető ember, nekik ez a bődületes sereglet mindig csak egy hangos kisebbség lesz, hiszen a liberális demokraták otthon, kényelmes foteljükben kávézgatva vitatják meg Európa sorsát.

Tudjuk, mert mindig így írnak, mindig így beszélnek. Ha pedig az összellenzéki tüntetésen gyűlik össze háromezer-nyolcszáz embernél több, akkor meg nagyvonalúan elfelejtik előző alapvetésüket, és az orbáni rezsim ellen utcára vonuló súlyos tízezrekről hazudoznak. Ha pedig új kitartottjuk, Vona Gábor tüntetésén lézeng összesen ötszáz ember, akkor arról lódítanak, hogy elindult valami, hiszen a Fideszt leváltani akaró tömeg már az utcákon hömpölyög.

Tudjuk, hogy a magukat független, objektív újságíróknak hazudozó liberális kollégák hogyan fogják belénk törölni a lábukat. Mindig belénk törlik. Amióta az eszemet tudom, belénk törlik koszos csizmáikat. Mi pedig büszkén vonulunk, énekelünk és gondolunk a magyarság szabadságért tenni akaró hőseire.

Azokra, akik ha ma éltek s haltak volna, a nemzetállamok nélküli, multikulturális Európában gondolkodó nyugati országok politikusai szemében veszélyes, hőzöngő nacionalisták lennének. Ma Széchenyit simán lefasisztáznák, ha nemzetről, kultúráról, a hagyományok megőrzésének fontosságáról próbálná győzködni a magyarokat. Kossuthról megszámlálhatatlan lejárató cikk születne azokban az újságokban, amelyeket Soros és Simicska pénzel, és amelyek azon vannak, hogy megszüntessék a káros nacionalizmust és a nemzetállamokat. Petőfit bolond, maradi agymosottnak állítanák be, amiért fegyvert akarna fogni, és hajlandó lenne meghalni a nemzetéért.

Ma a megvásárolt liberális újságíróknak és a nemzetek megszüntetéséért harcoló nyugati politikusoknak semmit sem jelent 1848 eszméje. Egy elpusztítani való, dohos, porlepte emlék, a nemzeti büszkeség pedig megszüntetendő, mert elavult.

Nem is esett szó a liberális újságírók szerkesztőségeiben magáról a szabadságharcról. Csak a gúny kacaja hallatszott. Csak Orbán Viktor nem beszélt a gúny nyelvén március 15-én. A tisztelet hangján beszélt magyarságunkról, kultúránkról, megmaradásunkról. Mert ez 1848 legfőbb üzenete. Hogy ki merjük mondani, hogy volt egyszer egy nép, amelyik hajlandó volt meghalni a magyarságáért. A szabadságáért. Nem a labancok oldalán harcolt. Nem árulta el (Brüsszelben és más labancpárti erőközpontban) a hazáját, hanem meg akarta védeni azt.

A diktatúrázók csak azt felejtik el, hogy a hazájukat elárulók, a nemzetállamok megszüntetéséért harcoló labancok ma szabadon járhatnak-kelhetnek. Szabadon dolgozhatnak, szabadon tüntethetnek. Szabadon árulhatják nemzetüket, szabadon hazudozhatnak reggel, délben meg este. Szabadon érvelhetnek a magyar kultúra, a magyar nyelv és a hagyományok nélküli Európai Egyesült Államok létrejöttéért.
Akár március 15-én is.

A diktatúrázók kórusa március 15-én is szabadon gúnyolhatja hőseinket, a magyar szabadságért vívott forradalmunkat. Mi pedig semmit sem teszünk ez ellen. Csak nyelünk egyet.

Apáti Bence

A szerző publicista, táncművész

]]>www.magyaridok.hu]]>