Miután Venezuelában újfent megbukott a szocializmus, hiszen tudvalevő, hogy a kommunisták előbb vagy utóbb – de inkább előbb – mindig kifogynak a mások pénzéből, katasztrofális állapotok uralkodtak el az olajban gazdag, mégis koldus­szegény országban. Mindennaposakká váltak a több tízezres tüntetések és az ezeket követő, sokszor a demonstrálók halálával végződő brutális rendőri fellépések. Nicolás ­Maduro elnök úr ugyanis képtelen feldolgozni, hogy országa csődbe ment, ő pedig de facto megbukott. Jelenleg a tagadás és a dac fázisában van.

A várva várt elfogadás még odébb van. Addig is, amíg bekövetkezik az elkerülhetetlen elfogadás és az azt követő lemondás, káoszba taszítja országát. Az infláció az eget verdesi, így az alapvető élelmiszerek beszerzése is csak valami távoli és elérhetetlen vágyálom, a rendfenntartó erők pedig nevükkel ellentétben nem a rendet, hanem a diktátor hatalmát tartják fenn, minek következtében a bűnözés olyan mértéket öltött, hogy meg nem erősített hírek szerint a dél-afrikai Johannesburgban élő és hivatásszerűen bűnözéssel foglalkozó bandák vezetői venezuelai kollégáik rémtetteivel ijesztgetik szófogadatlan porontyaikat.

Venezuelában az élet kicsit sem emlékeztet habos tortára, így aztán csöppet sem meglepő, hogy az éhezésbe, az ingóságaik és a szeretteik védelmébe belefáradt lakosság egy jelentős része menekülőre fogta. És itt kezd bonyolódni a történet, ugyanis Magyarország úgy döntött, hogy befogad nagyjából háromszáz venezuelai menekültet.

A befogadás hírére persze a mi drága haladó sajtónk, no meg a még drágább ellenzékünk le is csapott. Az a sajtó és az az ellenzék, amely 2015-ben még toporzékolva, ruháját szaggatva óbégatott amiatt, hogy a fasiszta és idegenellenes Orbán-kormány nem hajlandó több ezer, magát szír felső középosztálybeli agykutatónak hazudó afgán analfabétát azonnal és zokszó nélkül befogadni, illetve százezreket ellenőrzés nélkül átengedni az országunkon.

Az a sajtó és az az ellenzék csapott le a venezuelai menekültek történetére, amely nem is olyan régen még vérben forgó szemmel, vasfüggönyözve, nacionalistázva, homofóbozva, a legsötétebb vészkorszakot kiabálva rohangált körbe-körbe, miközben esküdözött, hogy ha kormányra kerülnek, úgy lebontják a határkerítést, mint a pinty. Ez közvetlenül azután történt, ­miután kiderült, hogy a kormány nemhogy nem hiszi el az afgán szírek származásáról, életkoráról, iskolai végzettségéről és mesébe illő elmeneküléséről szóló hazugságokat, de még egy masszív, szögesdróttal felszerelt kerítést is felhúz a magyar határra.

A liberális ellenzék és a még liberálisabb független-objektív sajtó egy ideig még kényelmetlenül fészkelődött a menekülthintán, de miután egyrészt folyton belenyomtuk az arcukat az átlátszó hazugságaikba, másrészt minden közvélemény-kutató cég azt mérte, hogy a magyar emberek a legkevésbé sem vágynak a kölni szilveszterhez hasonló mulatságokra, nem szeretnének fémdetektorok, gépfegyveres katonák és betontömbök árnyékában rettegni adventkor és a karácsonyi vásár ideje alatt, sunyin és észrevétlenül leszálltak róla.

Persze egy-egy elejtett félmondatból és a haladó sajtó cikkeiből természetesen a napnál is világosabb, hogy az ellenzék és sajtója valójában mit gondol a migrációról, de taktikus módon elengedték a felnőtt kísérő nélkül érkezett (nagykorú) kisfiúk kezecskéit, és azóta gyakorlatilag átálltak arra, hogy a nap huszonnégy órájában úgy tolvajozzák, korruptozzák a kormányt, mintha nem lenne holnap.

Egészen csütörtökig elsunnyogták a migrációról szóló vitákat. Hogy aztán a venezuelai hír hallatán stroke-ot kapva álljanak neki a kormányt szidalmazni, amiért bevándorlókat merészel befogadni. Itt jegyezzük meg, hogy emberemlékezet óta nem láttuk és nem hallottuk ezt a szót: „bevándorló”, hisz a világban csak szegény, elcsigázott és üldözött „menekültek” keresik a békét és a megnyugvást. No meg a széles sávú internetet és a biankó bankkártyát. A jelek szerint azonban az ellenzék újra felfedezte a rég elfeledett szót, és nem is fél használni azt. Ami többszörösen is öngól, hiszen a Venezuelából befogadott menekültek egytől egyig magyarok.

A balliberális sajtó szellemi fölényére jellemző, hogy elhallgatták: a második világháború és 1956 után rengeteg magyar emigrált az Egyesült Államokba, és a hazájukból elüldözött magyarok egy részét valamelyik dél-amerikai országba irányították. A magyar törvények szerint vérségi-származási alapon dől el, hogy ki számít magyarnak. Természetesen a venezuelai menekültek magyarok, a magyar állam pedig ezért – nagyon helyesen – a sajátjainak nyújtott segítő kezet. Magyar embereket fogadott be Magyarország.

Valószínűleg ez zavarja a liberálisokat. Hiszen ők sokkal szívesebben látnának iraki, afgán, pakisztáni és líbiai „menekülteket”. Nekik semmit nem számít a magyar, a magyarság. Ők nem nemzetekben, nem nemzetállamokban, hanem egy határok nélküli európai egyesült államokban gondolkodnak. Ezért tombolnak, ezért hazudoznak. És ezért nem kérnek belőlük a választók.

Apáti Bence - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>