Egy németországi kutatóintézet inkább a rómaiak felelősségét hangsúlyozza az eljárásban.

Az utóbbi évtizedekben a keresztény egyházak részben visszavonták a zsidóság Krisztus „gyilkosságával szembeni” bűnösségével kapcsolatos megállapításaikat és egy németországi ]]>elemzés]]> ennek részleteit és lehetséges fundamentumait tárja fel korabeli dokumentumok alapján. Eleddig többek között számos teológus, történész és filológus foglalkozott ezzel a témakörrel és a legtöbb kutatás arra az eredményre jut, hogy döntő jelentősége van a per szempontjából Poncius Pilatus azon kijelentésének, miszerint „mossa kezeit” ezáltal eltolva a felelősséget magától, illetve a római helytartóságtól. Az alábbi megközelítés ettől eltérő irányt kíván bemutatni, azzal, hogy immár 2000 éves vitát nem kívánja lezárni, de kétségtelen, hogy az ünnep idején ismét különös aktualitással bíró processzus viszonylatában új szempontokra mutat rá.

Az evangéliumok különböző módon számolnak be arról, mi történt Jézus letartóztatása utáni este. Lukács szerint Jézus az éjszakát azokkal az emberekkel töltötte, akik őt őrizték. Másnap a Főtanács elé vitték. Jézust Hanna házába vezették. Apja Kajafás abban az időben főpap volt. A főpap hivatal volt a legmagasabb vallási és valószínűleg nemzeti hivatal is. Hanna házában Jézust kihallgatják, Semmi más nem történik, amíg Jézust el nem viszik a Római Birodalom tartományának kormányzója palotájába. Márk és Máté evangélisták szerint Jézus azon az estén állt a Főtanács előtt Kajafás főpap házában.

Amennyiben ezek az emberek azért jöttek össze, hogy pert indítsanak Jézus ellen, az alábbiakat kell megjegyezni: az általános büntetőjogi joghatóság az úgynevezett kis Szanhedrinnél található. A kis Szanhedrin huszonhárom tagból állt. Ez a bíróság alkalmazhatott halálbüntetést, ezért fel kellett tárnia a halálbüntetéssel fenyegető bűncselekményeket és azok pontos okait.

A hetven fős nagy Szanhedrint (Főtanács) tekintik az elsődleges forrásnak, azaz a polgári, büntetőjogi, közigazgatási vagy jogi joghatóságnak; ugyanakkor nagyon kevés, egyértelműen meghatározott esetben polgári vagy büntetőjogi joghatóságot gyakorolt.

Annak a hipotézisnek az alapján, hogy Jézus ellen tárgyalás zajlott a Szanhedrin előtt, felmerül a kérdés, hogy milyen mértékben jogosult megítélni és végrehajtani az ítéleteket. János evangéliumában azt írják, hogy a zsidók azt mondták, hogy „nem szabad megölni senkit”. Ezt az állítást elegendő bizonyítéknak tekintették arra vonatkozóan, hogy a rómaiak megfosztották a zsidókat a fennálló joghatóságuktól, vagy legalábbis a halálos ítélet végrehajtására vonatkozó felhatalmazásuktól.

A vélemények megoszlanak azok között is, akik azt állítják, hogy a Szanhedrinnek nem volt hatásköre az általa kiszabott halálbüntetés végrehajtására. Az egyik vélemény szerint a Szanhedrin által kiszabott büntetést nem hajtották végre, kivéve, ha a bűncselekményt a római törvények alapján büntetendő bűncselekményként is elismerték. Mások ragaszkodnak ahhoz, hogy a Főtanács által kiszabott büntetéseknek a római törvényekkel és az eljárásjoggal összhangban kellett lenniük.

Továbbra is megválaszolandó a kérdés, hogy a Főtanács tagjai, azaz a főpapok, a vének és az írástudók törvényesen jártak-e el, illetőleg, hogy az ítéleteket és döntéseket saját belátásuk szerint, vagy a saját javukra hozták-e meg.

Különböző nézetek szerint bűnözők is lehettek, akik céljaik elérése érdekében bármilyen törvény megsértését elkövethették. Ilyen célok között szerepel az elért hatalmi helyzet és befolyás biztosítása és kibővítése, vagyonuk növelése és hasonlók. Tehát a vezető papok Máté szerint Júdást gátlástalanul 30 ezüsttel kényszerítették Jézus elárulására. A főpapok és vének romlottságának első számú bizonyítéka Jézusnak a következő mondatai:

Egy másik fontos szempont, amelyet figyelembe kell venni az akkori kor vizsgálata során, a politikai helyzet. Júdeát a rómaiak elfoglalták, és természetesen az volt érdekük, hogy csak azokat a főpapokat nevezzék ki, akik számukra megbízhatóak voltak. A zsidó lakosság számára viszont a főpap volt a nemzeti büszkeség, a zsidó jog és vallásuk elsődleges jelképe. Mivel nincs bizonyíték az ellentétes magatartásra, feltételezhető, hogy Kajafás megfelelően képviselte a zsidó nemzeti és vallási elvárásokat.

Az evangéliumok szerint Jézus letartóztatása a következők szerint zajlott: Jézus és a tanítványok az „utolsó vacsora” után elhagyták Jeruzsálemet, az Olajfák hegyére mentek, és egy Getsemane nevű helyre érkeztek. Ahogy Jézus beszélt tanítványaival, hirtelen megjelentek a Júdás vezette emberek. Az evangélisták az alábbiak szerint írják le ezeket az embereket: Márk és Maté szerint kardokkal felfegyverzett csoport volt, amelyet a vezető papok, a törvénytanárok és a vének küldtek; János ezzel szemben római katonákként megjelenő embereket ír le, akiket templomőrök kísértek, így szerinte a rómaiak és a zsidó templomőrök együtt tartóztatták le őket.

Bizonyos források szerint a hivatalos elfogatóparancs hiánya arra utal, hogy Jézus letartóztatását a zsidók és nem a rómaiak rendelték el, mert a Szanhedrin nem igényel hivatalos vádakat, miközben ez elengedhetetlen volt a római büntetőjogban. Mások úgy vélik, mivel a letartóztatás során jelen voltak a római katonák, úgy tűnik, hogy ez bizonyíték a letartóztatás római kezdeményezésére. Jézus letartóztatása a rómaiak által az első lépés volt a bírósági folyamatban, amelynek Pilátus előtt másnap kellett lezajlnia. Következésképpen elmondható, hogy a Jézus elleni római elfogatóparancsra a római katonák jelenléte miatt volt szükség. Jézus letartóztatására vonatkozó végzést a rómaiak adták ki, amelyet római katonák egy csoportja hajtott végre.

A határozatok, rendeletek és ítéletek csak akkor voltak kötelező erejűek, ha a Szanhedrin a templomban találkozott és tartotta üléseit. A büntetőjogi pernek, ami Jézus ellen zajlott, napközben kellett megkezdődnie és ugyanakkor be is fejeződnie. Ez a szabály a Mishna-ból származik, a törvény szerint nem indítható büntetőeljárást ünnepnapokon vagy ünnepnapok előestéjén.

Máté és Márk szerint a következő történt: bár sok tanút hívtak ki, állításaik ellentmondásosak voltak, így nem voltak alkalmasak ítélet kihirdetésére. Ezután magát Jézust hallgatták ki, aki „vallomást tett”. Ez a „vallomás” állítólag a főpap azon kijelentéséhez vezetett, hogy „Ez istenkáromlás! Többé nincs szükségünk tanúkra!„ Az istenkáromlás fő bűncselekménye az volt, hogy Isten nevét, Jahve kimondták, amelyet a főpap csak évente egyszer engedélyezhetett a templom szentélyében.

Jézus próféciája teljesült. A templomot megsemmisítették. Természetesen ez volt a várt isteni megtorlás Jézus keresztre feszítéséért. A zsidók osztották azt a hitet, hogy Jeruzsálem romjai és templomai, valamint a zsidó nép eloszlása ​​a pogányok között Isten büntetése volt.

Minél régebbi vagy szent a hatalom, annál vitathatatlanabb a jelentés; minél hosszabb ideig hittek az emberek az igazságban, és minél nagyobb az emberek száma, akik meg vannak győződve az őszinteségéről, annál könnyebben és erősebben fog hatást gyakorolni a jövő nemzedékek gondolkodására, mint megdönthetetlen igazságra.

Jézust nem azért feszítették meg, mert a zsidók vagy a római kormányzó helyesen elítélte őt, hanem azért, mert a zsidók összeesküdtek ellene, hogy meggyilkolják.

Ha Jézus bűnösnek nyilvánították az ellene indított vád értelmében, az nem feltétlenül azért volt, mert valójában bűnös volt. A kérdés, hogy a Szanhedrin milyen szerepet játszott ezeknek az eseményeknek a kapcsán, a legfontosabb a zsidó jog történészei számára. Az a tény, hogy a római kormányzó előtti tárgyalást a római törvények és a római eljárási szabályok szerint hajtották végre, fokozta az érdeklődést a vele szemben felvetett problémák iránt. Bármennyire késő is ez a vizsgálat, sem a felmerülő nehézségek, sem az eredmények nem veszíthetik el aktualitásukat.

Ha van vigasza az igazságosság ilyen fokú megsértésének, akkor maga Jézus szavai szerint ez a következő: