A montmartre-i cukrászdából rá lehetett látni a Sacré-Cœur hófehér épülettömbjére. A férfi kortyolt a kávéjából, a csészét óvatosan visszatette a porcelán alátétre, és azt mondta a társaságában lévő hölgynek:

– Az őseinket még annyira érdekelte a haza sorsa, hogy a poroszokkal vívott háborúról ezzel a hatalmas templommal emlékeztek meg, ami az elveszített területek visszaszerzésének reményét is hordozta. Erős lehetett a hitük, mert a világháború után vissza is kaptuk. Csak az vész el, amiről önként lemondunk.

– Ezért nem mond le rólam, François?

– Ha egy férfi igazán szeret egy nőt, nem lehet eltántorítani. Ez még akkor alakult ki, amikor voltak valódi férfiak és nők. Amikor a köztársasági elnök felesége is nő volt…

– De François, csak nem hiszi…

– …amikor nem lángoló autók világítottak a Montmartre éjszakájában, hanem a Moulin Rouge fényei, Degas és Toulouse-Lautrec képei; a tanárokat nem fejezték le a diákok szülei, a nizzai Promenade des Anglais-n békebeli turisták korzóztak, és nem kamionok gázolták halomra az embereket. De ma már nincsenek normális vezetők, a politikusaink elmebetegek, és nem értünk, hanem ellenünk dolgoznak.

– Nézze csak – mutatott a nő a telefonján egy cikket –, itt van ez a magyar miniszterelnök, aki azt nyilatkozza, hogy számára a saját népe a legfontosabb.

– Igen, hallottam róla, annyit mondhatok, ilyen kéne nekünk is.

– Bocsánat – állt meg mellettük a pincér –, akaratlanul hallottam a beszélgetésüket. Én román bevándorló vagyok, igazán nem kedvelem a magyarokat, de ez az Orbán nem hagyja, hogy az őrület legyalulja a hazáját. Nálunk is lehetne végre a sok bűnöző helyett egy efféle kormányfő.

Ekkor a szomszéd asztalnál ülő közbeszólt:

– A jó politikust nem lehet csak úgy legyártani vagy importálni. Azt a termékeny föld termi meg. Mi évtizedek óta sóval vetjük be a saját országunkat, aztán csodálkozunk, ha tizenkét óra alatt megbukik a miniszterelnök. Bármilyen furcsa, itt volna az ideje kifürkésznünk a magyarok titkát.

Ungváry Zsolt - ]]>www.demokrata.hu]]>