Három óra tárgyalás – persze a legfelső szinten – közelebb vihet valamiféle megoldáshoz, rendezéshez három év értelmetlen öldöklésnél, emberi életek százezreinek kioltásánál és irdatlan összegek elköltésénél. Mostantól a világ (jobbik fele) óvatos bizakodással tekinthet a jövőre az amerikai és az orosz elnök alaszkai tárgyalásait követően. Békét kötöttek-e Ukrajnáról? Egyelőre nem. Tűzszünetet bejelentettek-e? Nem, de napirendre kerül ez is. Megállapodtak bármiben? Úgy tűnik, igen, de ezt pontosan nem kötötték az orrunkra a diplomáciai egyeztetések logikájának megfelelően: addig nincs megállapodás, amíg mindenben meg nem állapodtak.

Mint az várható volt, Donald ]]>Trump]]> és Vlagyimir Putyin is elégedetten térhetett haza. Trump az események irányítója: az ő tavalyi elnökválasztási győzelme az elegendhetetlen feltétele volt annak, hogy végeláthatatlan háború helyett reálisan beszélhessünk az ukrajnai békének legalább a lehetőségéről. Putyin pedig azzal köszönhetett el „kedves szomszédjától” – ahogy maga szólította az amerikai elnököt –, hogy a nyugati világ első embere vörös szőnyeget terített elé abban az országban, amely előzőleg a Nyugat első számú közellenségévé tette a Kreml urát, Oszama bin Laden 2011-ben megüresedett helyére. 

Alaszkával most visszatért a normalitás: nem a tárgyaláson született áttörés, hanem azzal, hogy tárgyaltak. Ezzel az idő azokat igazolta – jóllehet későn, óriási áldozatok után –, akik realista szemmel nézik a nemzetközi kapcsolatokat. Európából mindenekelőtt Orbán Viktort, akinek békemissziója megelőzte a mostani történéseket, és akit a Putyinnal való tárgyalása miatt pellengérre állítottak azok, akik az alaszkai vörös szőnyeget látva most legfeljebb pisloghatnak. A realista szemlélettel a nyugat-európai fősodor idealizmusa áll szemben (Trump elnöksége óta Amerika már levált erről), és kérdés, a Trump–Putyin-megbeszélés után mennyi szufla maradt benne. A nyugat-európai idealisták Oroszországban a Gonoszt, Volodimir Zelenszkij Ukrajnájában pedig a Jót látják; mindkettőben tévednek, de a legnagyobbat abban, hogy elhitték: Ukrajnán mint „proxyn” keresztül, Kijev minden eszközzel való támogatásával képesek legyőzni Moszkvát. Az idő nem őket igazolta: a földkerekség legnagyobb és ezért a legjobb geopolitikai adottságokkal rendelkező országát három és fél év alatt sem tudták szankciókkal térdre kényszeríteni, ahogy palotaforradalom vagy az orosz utca sem buktatta meg Putyint. (Ahogy a cár óta senkit mást sem.)