A harmadik ávós tányérsapkát dobta a sarokba Zoltán, miután zsebtükrébe nézve csalódottan konstatálta, hogy egyik sem áll jól rajta. Viszont felcsillant a szeme, miután egy szovjet típusú usánkát pillantott meg. – Ezt akkor haza is viszem, úgyis jön a tél – mormolta magában, miután megállapította, hogy a bundás tökfödő tökéletesen illik a kobakjára és a ruhatárához is passzol.

A pisztollyá formázott mutatóujját maga elé tartva élvezettel járta végig a Terror Háza termeit, több képzeletbeli ellenséget is lepuffantva. Már folyt róla a verejték, amikor hirtelen eszébe jutott valami. Sietve pattant be a liftbe és ereszkedett le a legalsó szintre. Egy rácsos padlózatú fülke előtt állt meg, ahol az ávósok annak idején a rezsim „ellenségeit” verték félholtra.

Elképzelte, hogy egy gumibottal mit művelne azokkal az osztálytársaival, akik kamaszként dilinyósnak csúfolták. – Bezzeg most már miniszter vagyok! Igazi miniszter! Most próbáljon valaki gúnyolódni rajtam! – mondta fennhangon. 

Aztán hirtelen görcsbe rándult a gyomra, amikor arra gondolt: több napig zárva volt a múzeum, s a keddi nyitás előtt majdnem egy egész héten keresztül bejöhetett volna játszani, az épület egyes-egyedül az övé lett volna. – Én barom – csapott a homlokára, de szinte azonnal kaján vigyor ült ki az arcára. 

Közben Zoltán szeme lassan a kezében lévő zseblámpára tévedt. – Azt hiszem, majd az átvilágítást is egyedül én fogom elvégezni – döntötte el.

Kárpáti András - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>