„Így tégy, Luciliusom: tarts magadra jussot, s az időt, melyet eddig elvettek vagy eloroztak tőled, vagy kicsúszott a kezedből, gyűjtsd össze és ügyelj rá. Győződj meg róla, hogy úgy igaz, ahogy írom: bizonyos pillanatokat elragadnak tőlünk, másokat elcsennek, ismét mások meg elfolydogálnak. A legrútabb veszteséget mégis a nemtörődömség okozza.”

(Seneca: Erkölcsi levelek. Első levél. Fordította Kurcz Ágnes)

Mindenki tud történeteket. A konkrét eset nem is fontos, a jelenség a lényeg: ahogyan a magyar egészségügyben semmibe veszik a beteg idejét.

Az nem igaz, hogy a magyar egészségügy rossz – nem rosszabb és nem jobb, mint a bosszankodva is szerethető országunk egésze. Dolgoznak benne léhűtők és áldozatos emberek, linkek és tudósok, ügyetlenek és virtuózok. A hanyagok mellett hősöket is ismerünk, akik az életünket mentik meg. Orvosokat ismerünk, akik a test mellett a lelket is gyógyítják – e sorok írójának három legnagyobb embervesztesége között ott van háziorvosának hirtelen halála.

A fölszerelés sem rosszabb, mint ami Magyarország helyzetéből következik: több országban rosszabbak, mint ahányban jobbak a feltételek. Az egész működik, összességében kicsit javul, együtt lehet vele élni.

De van ennek a rendszernek egy felháborító torzulása: hogy a benne dolgozók számára a beteg, a páciens (tudjuk: latin patiens – kitartó, türelmes, meg persze szilárd, kemény) ideje nem tétel, érdektelen. Ez egyszerűen nem szempont. Várjon.

Mindenki tud történeteket. De mindenki tűr, mert ki van szolgáltatva a saját beteg testének. És ha valaki mégsem tűr, ha valaki szóvá tesz – a rendszer nem is érti. Orvos és nővér döbbenten néz.

Pedig ez lenne az egyetlen megoldás: nem tűrni. Újra és újra szóvá tenni. Kimondani, hogy aki az időnket veszi el, az nagyobb tolvaj annál, mint aki a pénzünket, értékeinket, autónkat lopja el. Mert a pénz, az értékes tárgy, az autó pótolható, de azt az időt, amit elvettek tőlünk, semmi hatalom nem adja vissza.