Akinek sok barátja van, a bajban egy barátja sem, de akinek egy barátja van, annak a bajban éppen elég barátja lesz.

Az Európai Unió boldog ligetében kéttucatnyi barátságos országra leltünk, de valahogy mégis magunk vagyunk… Magunk volnánk, ha nem lennének a lengyelek. A lengyel és a magyar nép közötti titokzatos, a néplélek legmélyebb régióiban rejtőző rokonszenv koroktól, élethelyzetektől, politikai divatoktól függetlenül működik, olyan magától értetődő természetességgel, ahogy a családját szereti az ember.

„Kis kacsa fürdik fekete tóban. Anyjához készül Lengyelországba…” Az anya az ember számára a földre érkezett végtelenséget, az élet misztériumát és a szeretet napfényként ragyogó bizonyosságát jelképezi. Ez a kis gyermekdal, amely sok más dalhoz hasonlóan valami ősi üzenetet rögzít, e misztériumot idézi meg. Nem tudjuk, kit jelképez a kis kacsa és miféle fekete tóban fürdik. Talán a magány, a betegség vagy a szomorúság fekete tavában? Azt tudjuk csak, hogy a szeretet és a fény fehér forrásához készül menekülni, az anyjához. Az anya Lengyelországban él…

Miért ott? A válasz elsüllyedt a nép­emlékezet végtelen tavában, de az emlék és a vágyódás a szeretet fehér fénye iránt megmaradt, és valahogy Lengyelországgal kapcsolódott össze, eltéphetetlenül.

Akinek egy barátja van, annak épp elég barátja van. A magyar és a lengyel nép történelmét aranyszálként szövik át azok a különös lelki kapcsolódások, amelyekre nehéz hidegen szerkesztett politológiai magyarázatokat találni. 1956 nyarán Poznanban felkelés tört ki. Ennek híre áramütésként érte Magyarországot, az emberek mozgolódni kezdtek, és a mozgolódás 1956. október 23-án forradalomba, majd szabadságharcba robbant. A lengyel impulzus hatása elvitathatatlan, mint ahogy elvitathatatlan a szereteté is, amit Andrzej Duda elnök most a Kossuth téren így foglalt szavakba: „a lengyelek a forradalom kitörése után azonnal, spontán módon elkezdtek vért gyűjteni a magyaroknak… 800 liter vért küldtünk, pedig mi is ugyanolyan nehéz helyzetben voltunk akkor, mint a magyarok… a lengyelek ma nagyon büszkék arra, hogy az 56-os hősök unokáinak ereiben szimbolikus módon lengyel vér is csörgedez…”

A lengyel elnök fel­idézte a történelmi sors­közösséget, például az 1920-as magyar lőszerszállítmányt a bolsevik hadsereggel élet-halál harcot vívó lengyeleknek. Ezt a sorsdöntő küldeményt a liberálisok által máig rögeszmésen gyalázott vitéz Nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr felszólítására a csepeli Weiss Manfréd gyár küldte. Egészen pontosan a gyár teljes fegyver- és lőszerkészletét, s ezt követően a gyorsított ütemben legyártott utánpótlást, mert a lengyel–szovjet határon harcoló lengyel katonáknak ekkor fejenként szó szerint már csak egy darab lőszerük maradt.

A magyar segítséget Varsó főterén és a csepeli Városháza előtti téren kétnyelvű emléktábla őrzi. Ha majd eljön egy, a mainál is igazabb kor, amikor a méltó emlékezést nem tiltják és nem is fenyegetik idegen kis- és nagyhatalmak és azok belföldi csatlósai, akkor majd erről a hőstettről is beszélni kell. Addig idézzük föl Orbán Viktor miniszterelnök a téren elmondott szavait: „nincs szabad, erős, tekintélyes és tiszteletre méltó Európa a nemzetek éltető ereje és a kereszténység két évezredes bölcsessége nélkül.” A két államférfi szavait a lengyel és a magyar himnusz foglalta keretbe.

Bencsik András - ]]>www.demokrata.hu]]>