956 históriájának szellemét abban a közösségbe tömörítő hatalmas elégedetlenségben kell keresni, amit a pőrére vetkőzött kommunizmus váltott ki Rákosiék hatalomra kerülésétől a rádiónál eldördült első lövésig eltelt néhány év alatt. Ekkorra már nem akadt a hazában embercsoport, társadalmi réteg, hívő és hitetlen, aki ne szenvedte volna meg a vörös ámokfutást, akinek a torkát ne szorította volna a reá erőltetett gimnasztyorka. Az ötvenes évek közepére már a hívő kommunista is csengőfrászban éjszakázott, tömve voltak a börtönök, hatelemis vérbírók döntöttek élet és halál felett. Ez már sok volt a magyarságnak; 1956. október huszonharmadikán a budai Bem-szobornál egymásra talált a hitében megalázott, kiéheztetett és egymásnak ugrasztott nemzet.

Az azóta elszaladt évtizedek során a forradalomból előbb „ellenforradalom” lett, később „sajnálatos októberi események”, majd – egy merész fordulattal – népfelkelés. Bár ma ismét forradalomnak nevezhetjük, a felemás rendszerváltást furcsa, elmaszatolt évek követték. Míg a történelem sodrásán merengtünk, megtörtént – megtörténhetett! –, hogy a nagy nap félszázados évfordulóján az országló „magyar” miniszterelnök rendőreivel agyba-főbe verette a forradalomra emlékezőket. Üzenet volt ez a túloldalról: még mindig nem győztünk.

A kérdés ma is érvényes: van-e esély az uniformist sűrűn váltó sátán végleges legyőzésére? Kellően szilárd-e a másfél évtizede kivívott egység, vagy újra felbuggyanhat a pénzvilággal cimboráló belső csatornaszenny? Rájövünk-e végre, hogy kritikusaink a javunkat vagy csak a javainkat akarják? Ráébredünk-e, ki a honfitárs, és ki az, akinek csak az útlevele magyar?

Pilhál György - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>