Don Cook a Los Angeles Timesban 1982. március 7-én a kommunista Magyarországon tett látogatásáról írt beszámolóját így foglalta össze: „Budapesten a légkör teljes mértékben félelemtől mentes…

Magyarországon nincs törvény, amely cenzúrát tenne kötelezővé; a vádlottakat a legszigorúbb törvényesség szerint állítják bíróság elé; az utazást a jogszabályok lényegében akadálymentessé teszik… Az egyház és az állam közötti kapcsolatok szívélyesek, sőt egymást kölcsönösen segítőek.”

Ezt az akkori nézőpontot a Magyarországról származó, az Egyesült Államokban élő és szakterületeként térségünket választó értelmiségiek közül nem egy szintén magáénak vallotta. A jobb sorsa érdemes Tungsram izzógyárat és a Bokros-féle Budapest Bankot privatizáló amerikai General Electric magyarországi főtanácsadójaként 2001-ben elhunyt Völgyes Iván professzor a Current History nevű történelmi szakfolyóirat 1978. áprilisi számában így írt Amerikában a kádári Magyarországról: „Magyarország viszonylag szabad, liberális országgá változott… ez azon kevés kommunista országok egyike, ahol nincsenek politikai foglyok.” (Holott a tiltott határátlépést csupán 1979-ben változtatta meg a büntetőtörvénykönyv 217-es paragrafusa politikairól köztörvényes bűncselekménnyé, és így 1978-ban még sok politikai fogoly volt.)

A hetvenes évek nyugati sajtójának liberális, szabad, jóléttől duzzadó Magyarországa. Szemben az ott rólunk manapság uralkodó képpel, amely szerint nálunk kazah, egyiptomi, sőt olykor észak-koreai jellegű diktatúra dühöng; ahol a médiában a cenzúra az úr, és rettegnek az emberek…

Az amerikai sajtónak ismerjük a magát a tényektől teljesen függetlenítő hagyományait. Mint a vezető New York Timesét, amely moszkvai irodájának vezetőjét, Walter Duranty-t 1932-ben tüntették ki Pulitzer-díjjal az előtte a Szovjetunióról írt soroza­táért. Ebben kifejezetten tagadta, hogy Ukrajnában éheznének az emberek. Történelmi tényként ismert ugyanakkor, hogy Sztálin ebben az időben szándékosan éheztette ki Ukrajna népét. A holodomornak a legóvatosabb becslések szerint is hétmillió áldozata volt. Duranty tehát a holodomor tagadásért kapta magas kitüntetését.

Elalvás előtt még ránéztem washingtoni nagykövetségünk honlapjára. Fő oldalán a legfrissebb szöveges posztolás egy több mint egy hónapja adott gálaebéd volt. A jobb oldalon tárolt fényképsorozat legfrissebbike pedig ezt a címet kapta: „Beszélgetés Gulyás Gergellyel, a parlament alelnökével”. A dátum szeptember 17-e. Látható, hogy tettre kész nagykövetségünk az amerikai nagyközönség előtt jól ismert és izgalmas témákat kínál a merjünk „semmit mondani, mert abból nem lehet baj” mottóval. Ellentétben André Goodfriend budapesti amerikai ügyvivő mindig aktuális és bennünket félreérthetetlenül oktatgató követségi honlapjával.

Ekkor álomba merültem, és megjelent előttem az említett washingtoni nagykövetségi honlapunk új kiadása. Azon az oda kinevezett nagykövet friss posztjával, ezzel a címmel: „Ön hitt Duranty-nak? – Akkor higgyen ma is a New York Timesnak abban, amit Magyarországról ír. Ha viszont inkább a tényeknek hisz, kattintson ide…”

A honlap másik posztja szintén diplomatákhoz illetlen üzenetet közvetített, ezzel a címmel: „Vannak, akik azt szeretnék, ha Budapest égne, de helyette Ferguson lángol”. Majd a szöveg: „Nagykövetségünket aggasztja az amerikai rasszizmus újabb megnyilvánulása és az igazságszolgáltatás súlyos működési zavarai, amelyek a rasszistákat segítik”. És azzal folytatódott, hogy nem jó, ami legfőbb szövetségesünknél történik, mert azzal megingatja azt a szerepét, hogy a világban hitelesen képviselje a jog uralmának fontosságát, az emberi szabadságjogok sérthetetlenségét és a liberális demokrácia hatékony védelmét. A Missouri állambeli Fergusonban a zavargásokat kiváltó fekete tinédzsert, Michael Brownt meggyilkoló rendőrt, Darren Wilsont felmentő esküdtszék megdöbbentően ellentmondó tanúvallomások alapján hozott felmentő ítéletet. Vajon az ügyész miért viselkedett védőügyvédként? Miért van az általában, hogy 2010 és 2012 között a rendőrök huszonegyszer annyi feketét lőttek le, mint fehért, holott az előbbiek aránya jóval kisebb a népességben? – zárult a poszt.

Az álmomban már Washingtonba érkezett új nagykövet – aki egyáltalában nem hasonlított sem elődjére, sem kinevezett utódjára – első nyilatkozatában ezt mondta: „Csütörtökön jelentették, hogy Saint Louis rendőrsége letartóztatott két férfit, aki fel akarta robbantani a város nevezetességének számító szobrot – a híres, 192 méter magas ívet. Mi megértjük mindazt az aggodalmat, amelyet az Egyesült Államok fejezett ki oly sokszor eddig is a budapesti nagykövetsége székhelyé­nek terén épült német megszállást jelképező emlékműről. Mi is fontosnak tartjuk a szimbólumokat. Ezért elhatároztuk, hogy a Mississippi folyó partján lévő városnak a magyar kormány szobrot adományoz, amely egy haldokló afroamerikai fiút ábrázol, akinek fejéhez egy fehér pisztolyt tart.”

Tovább álmodtam Fergusonról. Még elalvás előtt olvastam, hogy november 27-én miatta került politikai bírálatok kereszttüzébe Christiane Taubira francia igazságügyi miniszter, amiért twitterüzenetében bírálta a fergusoni vádesküdtszéket a tizennyolc éves Brownt lelövő rendőr felmentése miatt. Taubirát francia politikustársai is bírálták, mert beavatkozott egy másik ország belügyeibe. A francia kormány szóvivője elhatárolódva tőle, kijelentette: „Tartózkodjunk annak a kommentálásától, ami az Egyesült Államokban történik, mert annak megvannak a maga szabályai.”

Álmomban a magyar kormány – amelyet francia politikusok már oly sokszor támadtak –, azt a döntést hozta, hogy a Magyar Köztársaság Érdemrend lovagkeresztjével tünteti ki Taubira asszonyt. Ami még kitüntetésügyi viszonzásnak sem rossz, gondolta álombeli énem, hiszen a francia állam Medgyessy Péter volt miniszterelnöknek, D-209-es ügynöknek legrangosabb érdemrendjét, a francia becsületrend lovagi fokozatát adományozta.

Nagy az igény a viszonzásra. Ezt már ébren mondom.

Lovas István – magyarhirlap.hu