Az én boldogságom a múlt. Szinte minden, ami régi. Avítt. Idejétmúlt.

Nem hiszek a fejlődés mindenhatóságában. Az ember eo ipso nagyszerűségében még annyira sem. „Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb” – ez a hit tűnik el éppen most a szemünk elől. S ami sokkal rosszabb: a lelkünkből. Mert ha átkelünk a szürke tengeren, már csak halált hozunk; s Gaiát csak méreggel izgatjuk, semmi mással. Túl sokan vagyunk már a világmindenség ily’ kicsinyke helyére, mint a Föld. S a görögség – hogy aktuális legyek –, amely megszülte a csodálatos Szophoklészt, és amely „feltalált” persze titeket, most éppen nagyon kevéssé magasztos dolgokkal van elfoglalva.

De a hagyományban hiszek. És nagymamám szavajárásában, aki azt mondogatta mindig, ha furcsát látott: „Ezek már nem tudják, jó dolgukban, mit csinálnak…”

És az az évezredes tapasztalat, hogy többnyire tényleg nem tudják.

Például azért, mert a világban mára sok dologból sok lett. Túl sok. Például szabadságból. Nem mindenhol és nem egyformán. De mifelénk, a „nyugati civilizációban” (van még ilyen?) igen. Éppen ezért ma már nincs semmi értéke. De mert az ember valamilyen érthetetlen módon mégis emlékszik saját egykorvolt csodálatosságára, hát küzdeni akar. Ereje szerint a „legnemesbekért”. S mi lehetne nemesebb, mint a szabadság. Hát küzdünk érte. Mert nem látjuk, hogy éppen abból van nekünk a legtöbb, és éppen annak nincs már semmi értéke. Így lesz küzdelmünk pótcselekvés és tragikomédia.
Így marad nekünk a Pride. Már megbocsássatok…

Ha sok-sok szeretettel fordulok felétek, azt kell mondjam, vígeposz vagytok ti ott, az Andrássy úton. Ti vagytok a kisszerű tárgy, amelyhez egy valóságos eposz formáját s kellékeit rendelitek.

Tudjátok, Próteszilaosz versengett minden göröggel, hogy elsőként léphessen Trója földjére, pedig tudta a jóslatot: az a görög, akinek lába elsőként érinti Trója homokját, meghal.
Ment Próteszilaosz, és győzött. És meghalt. Hektor nyila átjárta a testét.

Mondjátok, ti miért versenyeztek? Mit akar a ti lábatok elsőként érinteni? A Blue Oyster bár küszöbét? De hát ezért felesleges minden invokáció, seregszemle – maga a harc felesleges, barátaim. Mert mehettek…

S tudjátok, Laodameia, a görög hős asszonya képes volt végtelen szerelmével visszakönyörögni urát Hadész birodalmából, ha csak egy éjszakára is.

E végtelen szerelemhez illik az eposz monumentalitása is akár.

De a ti szerelmetekhez sajnos nem. Béla egyszerűen nem könyörögheti vissza Hadészból Gézát, mert nevetségessé válna. S a görögök, bár szabadon gyakorolták a ti-féle szerelmet, de volt ízlésük, így hát eposzt soha nem írtak róla.

S a rómaiak is tudták, igazán nagy dolgokhoz nem való az ilyesmi, pedig az antik Róma az antik görögség műanyagmásolata volt csupán. Az antik Las Vegas. De Marcus Aurelius feljegyezte, hogy nagy tettek előtt, nagy tettek idején tartózkodni illik a fiúk szerelmétől.

Tudom-tudom, nagyon távoli korok ezek, és nagyon távoli emberek. Csak nekem szenvedélyem ma már az antik, amelyet a korszellemhez jobban illő avíttnak csúfolni.

De talán Camus még nem túl régi.

Ő ezt írja: „Azon a napon, amikor a bűn az ártatlanság képében tetszeleg, érdekes áttétel folytán az ártatlanságot szólítja fel önigazolásra.”

Nem merném állítani, hogy ti vagytok a bűn. Cinizmus nélkül mondom: nem. De azért egy érdekes áttétel folytán mégis bennünket szólítotok fel állandóan önigazolásra.

És nekünk ehhez nincs kedvünk. Sem az ilyesféle szóba elegyedéshez, sem a magyarázkodáshoz, és legfőképpen nincs az önigazoláshoz. Csak annyit tudunk mondani nektek, még mindig Camus szavait idézve: „Ha nem hiszünk semmiben, ha semminek nincs értelme, és egyetlenegy értéket sem tudunk igenelni, minden lehetséges, és semmi nem fontos.”

Így néztek ki sajnos, a mi szemszögünkből nézve. Így lettetek vígeposz.

S harcotok: béka-egér harc.

Bayer Zsolt - magyarhirlap.hu