S ahányszor hazatér, annyiszor sóhajtunk fel, hol örömmel, hol mérgesen, hol csak szomorkodva, hogy „Na tessék, ebben is igazam volt!”.

Mostani sóhajunk kissé erőteljesebb. Persze, hiszen a valóság is súlyosabb.

Mondtuk, mondjuk, már vagy 2004 óta. Mondjuk, hogy az EU bővítése maga volt a farizeus képmutatás, hazugság, és semmi más nem volt mögötte, mint gazdasági érdek. Üzlet. Buli. Lé. Emlékszünk még egyáltalán? A kelet-közép-európai „létező szocializmusok” összeomlása után azt a dumát hallgattuk majd másfél évtizedig, hogy majd a „legjobbak, a legjobban teljesítők kerülnek be először az EU-ba”, kvázi meg voltunk versenyeztetve, és sokáig arról szólt a mese, hogy mi, magyarok, rajtunk kívül pedig a szlovénok, a csehek, és ha jól emlékszem, valamelyik balti állam léphet be először a fényességes EU kristálypalotájába.

Aztán egyszer csak, szinte minden előzmény nélkül be lett jelentve, hogy felvesznek mindenkit, boldog-boldogtalant, jöhet Románia, Bulgária, bővül az EU, hű, de jó lesz, olyanok leszünk, mint egy nagy, boldog család.

Kicsit bután néztünk, mert nem igazán értettük, miért lett ez így, hiszen mi tényleg megtettünk mindent ezért a tagságért, már a kezdet kezdetén. Megtettünk mindent, vagyis készségesen felszámoltuk az iparunkat, tönkretettük a mezőgazdaságunkat, és feltételek nélkül megnyitottuk a piacunkat a fényességes Nyugat minden multija előtt.

Elkótyavetyéltük minden közműszolgáltatónkat és szolgáltatásunkat, és boldogan néztük, ahogy nyugati, többnyire állami vagy részben állami tulajdonban lévő szolgáltatók nyomulnak be a helyükre, és Horn Gyula bácsi még (magyar) államilag garantált nyereséget is biztosít nekik, őfelsége, a piacgazdaság nagyobb dicsőségére.

Mondtuk, hogy ez nem jó így. Mondták, hogy de igen, nagyon jó, és így leszünk felvéve.

Aztán felvettek mindenkit. Hirtelen.

Vagyis nyilvánvalóvá vált, hogy teljesen feleslegesen szúrtuk hasba magunkat annyi bánatos esztendőn keresztül. És akkor mondtuk, hogy az EU semmi mást nem tesz, mint pia­cot vásárol. Csak azért hajtotta végre az eszetlen (de mindenképpen annak tűnő) bővítést, hogy hozzájusson Kelet-Közép-Európa védtelen piacaihoz, és végrehajtsa a következő gyarmatosítást, amelyet majd „Európa”, a „szabadság”, a „liberalizmus” diadalának fognak becézgetni hivatalos politikai szalonokban és a sajtóban.

Azt mondták erre, hogy teljesen hülyék vagyunk, meg persze fasiszták, és nem értünk semmit.

És akkor most előkerült Günther Oettinger német EU-biztos (ráadásul ő az EU pénzügyi biztosa, úgyhogy ő már csak tudja!), és bejelentette, hogy igen, minden úgy volt és úgy van, ahogy mondtuk és mondjuk. „A németeknek megéri támogatni a kelet-európai országokat, mert a pénz nagy része az ő gazdaságukba csorog vissza” – mondta Oettinger. „A strukturális alapok azért vannak, hogy versenyképesebbé tegyék a gyengébb régiókat. És minden eurónak, amit az EU Lengyelországnak (és Magyarországnak) ad, nagy része Németországba jön vissza. A lengyelek arra használják ezt a pénzt, hogy a német építőiparnak adnak belőle megrendeléséket, német gépeket és német teherautókat vásárolnak.

Tehát a nettó befizetőknek, mint Németország, az kell hogy legyen az érdekük, hogy fenntartsák a strukturális alapokat” – mondta még Oettinger. Sőt, az is ki lett mondva, miszerint „nem titok, hogy gazdasági érdekből bővítették az Európai Uniót a keleti tagállamokkal”. És azt is megtudjuk az eurológustól, hogy „így működik a dolog: pénzt kapunk a regionális támogatásokból, cserébe megnyitjuk a piacainkat a többieknek” – legalábbis Elzbieta Bienkowska, az ipar- és vállalkozáspolitikáért felelős EU-biztos szerint. Aki azt is elmondja, hogy „a régi tagállamok egészen mostanáig úgy tekintettek ránk, mint egy jó piacra, ahol el tudják adni a termékeiket és a szolgáltatásaikat. Most pedig felfigyeltek rá, hogy a cégeink egyre erősebbek, és nem mindig fair eszközökkel lépnek föl velünk szemben.”

Köszönjük szépen, fontos szavak ezek. Egyszersmind elég erős üzenetet küldenek azoknak is, akik szerint fogjuk be a pofánkat, mert az EU pénzt ad nekünk, úgyhogy köszönjük meg és kussoljunk, eszünkbe se jusson Brüsszelt kritizálni. Ugyanazok, akik ezt elmondják nekünk, másnap kifejtik, „nehogy már Enyedi Ildikó ne kritizálhassa szabadon és önfeledten Magyarországot és a kormányt, csak azért, mert pénzt kapott a filmjére” (négyszázhúszmilliót). Így állunk. Az EU pedig azért ad nekünk pénzt, mert ez az érdeke, és minden euró, amit idelök, visszagurul hozzá. Efölött még tagságunkból következően be is fizetünk a közös kasszába.

Mi ezt mondjuk, régóta. Lehülyéztek, lenáciztak érte. Most elmondták az EU-biztosok is. Úgyhogy a hülyézőknek és nácizóknak új vonalat kell vinniük.

Rajta, gyerekek, munkára fel!

Bayer Zsolt -]]> www.magyaridok.hu]]>