Ujhelyi István Magyarországon tartózkodó szocialista, kezében kokárdával beszélt arról, hogy miért szavazott Magyarország elítélésére egy velejéig hazug és ostoba és aljas „jelentés” alapján, amelyet egy velejéig romlott, becstelen, hazug és aljas nő készített, amúgy Ujhelyi elvtársainak és egyéb baloldali-liberális ügynökök útmutatásainak alapján.

Az elemi felháborodás arra is alkalmat ad, hogy visszatekintve a múltba megállapíthassuk: Ujhelyi és elvtársai cselekedete egy hosszú sor folytatása, nem afféle váratlan és előzmény nélküli, mintegy öntudatlan, hirtelen felindulásból elkövetett hazaárulás.

Talán a szimbolikus térben is értelmezhető, ha száz évet megyünk vissza az időben. Száz évvel ezelőtt szállták meg a szerb csapatok Baranyát. Miután a Tanácsköztársaság névvel illetett patkánylázadás véget ért, annak főbűnösei és társutas gazemberei tömegével menekültek a Nemzeti Hadsereg elől a szerb fennhatóság alatt lévő Pécsre, amelynek polgármestere Károlyi egykori hadügyminisztere, a részegen „nem akarok többé katonát látni” kijelentést tevő Linder Béla volt.

Linder a „proletárforradalom” menekülő csőcselékének menedékjogot adott. A párizsi békekonferencián a megszállt Baranyát majdnem teljes egészében Magyarországnak ítélték (ez a döntés meglepte és csalódással töltötte el a szerbeket, ami nem is csoda, ugyanis az antant amúgy a legkevésbé sem vette figyelembe sem a magyar érdekeket, sem az etnikai viszonyokat, sem a tisztességet, sem az emberséget).

A szerbeken kívül egy csoport volt, amelyiket elégedetlenséggel töltötte el a döntés: a magyar kommunisták és szocialisták (polgári radikálisok). Ezek élénken agitáltak a döntés ellen! Jászi Oszkárék Belgrádba utaztak, hogy meggyőzzék a szerbeket, ne vonuljanak ki Baranyából. Majd 1921. augusztus 14-én egy „népgyűlésen” kikiáltják a Baranya–bajai Szerb–Magyar Köztársaságot, amelynek élére egy Dobrovits Péter nevű, tőrőlmetszett hazaáruló gazembert választanak.

Ez a „köztársaság” nyolc napig létezett, e nyolc nap alatt Linder Béla végig Belgrádban tartózkodott, már mint a szocialista párt tagja, és agitálta a szerbeket: az antantnál és a kisantantnál érjék el, hogy ezt a „baranyai köztársaságot” szénbányáival és vasútjával együtt csatolják vissza Szerbiához. Ugyanezért harcoltak a kommunisták és Jászi Oszkárék. S mi volt az indok? Pont mint ma: hogy majd ők onnan, a szerbekhez csatolt Baranyából fogják demokratizálni az országot!

Mindeközben természetesen volt kokárdájuk, és önmagukat nevezték hazafinak. Aztán eltakarodtak, Lindert Tito temeti majd Belgrádban katonai parádéval (csak hogy legalább becstelen halálában világos legyen, kiknek az ügynöke volt), Jászi Ohióban, Kun Béla Moszkvában végzi, kokárdáik minden bizonnyal az íróasztal fiókjában porosodnak, onnan dobja majd ki a haláluk utáni nagytakarításkor a házvezetőnő.

Rákosi és kommunistái aztán folytatják a megkezdett utat. Ragaszkodnak a szovjet megszálláshoz, mert tudják: a hatalmat csak egy idegen megszálló hadsereg árnyékában szerezhetik és tarthatják meg. És ezt nem tartják túl nagy vagy vállalhatatlan árnak, éppen ellenkezőleg, meggyőződésük szerint ez a világ természetes rendje. Rákosi kokárdája aztán Nyizsnyij-Novgorodban végzi. Egyetlen elvtársát, aki egy döntő pillanatban a nemzet oldalára állt, már Kádár fogja kivégezni. Kádár, aki folytatja az utat.

1956-ban visszahívja az oroszokat, vérbe fojtja a forradalmat – pontosabban vállalja ezt a szerepet –, mint mondtam, kivégzi Nagy Imrét (is), és mindeközben hosszan szónokol hazafiságról, amelyet természetesen ő képvisel egyedül.

S elköveti a legnagyobb hazaárulást, ami még ezeken is túltesz: egészen becstelen haláláig arra kényszeríti a társadalmat, hogy tagadja meg, felejtse el saját hőseit, és örök Kreónként megtagadja áldozataitól a végtisztességet, megszegve ezzel az örök emberi és isteni törvényeket. Kádár kokárdáját talán a villájába költöző Veres „engedély nélküli” István hajította ki.

Ebben a sorban következnek most Ujhelyiék. Kokárdáikat morzsolgatva bizonygatják, hogy ők a hazafiak. A múltjukat már ismerjük. Milyen jó lenne egy pillantást vetni a jövőbe, hogy vajon hogyan és hol fogják végezni. Vajon ki fogja majd kidobni az elkoszolódott kokárdáikat?

Bayer Zsolt - ]]>www.magyaridok.hu]]>