Ma 2020 augusztus 09. Emőd napja van. Holnap Lőrinc napja lesz.
a7d7ee14e2f6c07180831ce4d60e244e.jpg

Bayer Zsolt: Tizenegyedik szín IV.

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

Aztán a csüggedés önálló életre kel. Függetleníti magát a csüggedőktől, s így válik felismerhetetlenné, láthatatlan létezővé. Sok-sok ezer esztendőn át a csüggedés, a fájdalom, a szenvedés bennünk élt. Éreztük, értettük, tudtunk róla. Viszonyunk volt vele.

„Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ – ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad –
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.”

Nem fogadtuk meg József Attila Eszmélet című versében búvó tanácsát. És senkiét sem. Felmondtunk lelkünk legmegbízhatóbb albérlőjének, a szenvedésnek. Elzavartuk, kizavartuk, és háziurat fogadtunk helyébe: önmagunkat. Albérlőnk előtt pedig szégyelltük magunkat, lelkiismeret-furdalásunk lett, hát azt tettük, ami a legkönnyebb: elfelejtettük őt. S most? Ím, ott a szenvedés kívül, és nincsen magyarázat.

Nem is mi lettünk magányosak. Hanem elzavart, megtagadott, elfelejtett szenvedésünk lett magányos és bosszúálló. És minél inkább tagadjuk őt, annál fertelmesebb bosszút fog állni. És mi nagyon régóta tagadjuk őt. Ez Európa eredendő bűne, ez a kalandorság. „A nyugati civilizáció kaland”, szól De Rougemont. A kaland, mint tudjuk, hazárd és ideiglenes és megbízhatatlan. A kalandor komolytalan. Minden más kultúrában van valami stabil nagyság. Az, ami itt keletkezett, nem szolid.

Még zseniális embereink is mindig csak rögtönöztek. Mintha csak az lenne jelentékeny, ami elveszett. Költői és festői és gondolkodói és zenei kalandorok. Lehet, hogy Szolovjevnek és orosz kortársainak igazuk volt, Európát az exkvizit immoralitás jellemezte. A kalandor improvizál. Tekintet nélkül arra, ami volt és ami van, újat kezd, ami tehetséges és érdekes és izgalmas lehet, de semmi egyéb. (…) Európa a görögöktől kezdve mindig észfantaszta volt. Jung mondja, hogy lezüllésünk egyetlen oka a wissenschaftliche Rationalismus, a szcientifikus ésszerűség. Ész mint rögeszme. Ész mint pszichózis – írta Hamvas Béla az Északi Koronában.

Igen, ezzel kezdődött minden. S mire a nyugati ember elhitte, hogy az észen kívül nincs semmi sem, mire megtagadta a szenvedést is, új hazugsággal bővült a repertoár: azzal, hogy tudásra sincs szükség.

Látszólag persze éppen az ellenkezőjét valljuk. Az egész életen át tartó tanulást hirdetjük, de ez csak csapda. A hazugság álorcája. Hiszen igazi tudásra, észre, gondolkodásra nincs többé szükség. Csak egyforma vágyakra és egyforma gondolatokra. Illetve gondolatmenetekre. „Gondolat helyett gondolatmenet” – énekli Cseh Tamás, utolsó táltosunk. És mennyire igaza van. A Kelet nem ilyen.

A mongol és kazah puszták felett tágasabb az ég, és egyszerűségében fölöttébb bonyolult a létezés. Odakint, a keleti pusztákban van a status absolutus. Ott él, lakik, lélegzik, kiterjed, körülvesz, s eszedbe juttatja, hogy te nem is vagy. Legalábbis nem úgy vagy. Mert nem te vagy mindenek mértéke, hanem te csak a semminek vagy mértéke. Te csak a hiba vagy a teremtés tökéletes rendszerében. (Félek, Kína lesz az utolsó stáció, Kína, amely most büszkén járja be a nyugati világ fejlődését, s azt hiszi, képes lesz azt összeegyeztetni a status absolutus-szal. Hát nem lesz képes.)

Mi pedig, mint hibák a teremtés tökéletes rendszerében, hosszú és sivár évtizedek óta veszejtjük el keleti lelkünket. Oda vágyunk, a Nyugat kebelére, s riogatjuk magunkat Kompország rémképével. És egyedül a Nyugatra esküszünk irodalmunkban is, mintha nem létezett volna Kelet Népe, mintha nem létezett volna Németh László. De azért legnyugatosabb költőnk, Ady is megírta legmagyarabb versét, az Ős kajánt. És az a mi elveszett keleti lelkünkről szól.

„Soha itt Európában a szellemileg érettebbnek szava nem volt, befolyása az idők folyamán egyre csökkent, míg az érettebb először gyanússá, azután üldözötté, végül a társadalom ellenségévé vált. A történet hőse a tábornok, a dandy, az egyetemi tanár, a bankár, de főként Don Juan.” Ugyancsak Hamvas, az Északi Koronában.

Így nézünk farkasszemet a semmivel, s a semmi soha nem pislant. Mert kinevezte magát örökkévalóságnak. Mi, nyugati emberek pedig loholunk utána.
„Az egyetlen állandó ebben az anarchia-árban az életéhség, ez a dühös és bőszült szenvedély, amely a létért való küzdelemben kifejlődött mohóságból született. Élni most annyit jelent, hogy minél többet. És minél gyorsabban. Prisa de vivir mas – siess, hogy még többet élj” – hogy megint csak Hamvast idézzük az Északi Koronából.

Ez az „alacsony homlokúak” élete. A középszer és az oligofrén apoteózisa. A tizenegyedik szín. Határozott és kérlelhetetlen mozdulás a „még több szabadság” sivatagába.
Még több szabadság? És még több életöröm és élvezés? És a szenvedés kívülre helyezése, száműzése, megtagadása. És a rettegés a bosszútól.

„Aktivitás, nyugtalanság, vándorlás, vállalkozások, felfedezések, találmányok, mindig új. Az életvalőrök: az eredetiség, a tehetség, az individualitás. Csupa provizórium, szenzáció, meglepetés, csupa tévelygés, mohóság, verseny, desperát extraverzió. Az aktivitásba heccelt ember észbontó hajszája, amelyben az irritált becsvágy őrjöng az agresszió és a defenzíva bonyolult taktikájában. Végül az egyre növekvő tiltakozás az eszmélet, a tevékenység automatizmusából való felébredés ellen, amelyben a kontemplációt a narkotikum helyettesíti” – ez is Hamvas Béla, Északi Korona.
Így. A többségben is kisebbségi lét. A sarokba rúgott kutya mentalitása, arcunk veszejtése. Önként. Megfelelési kényszerből. Mit tudom én, miért. Járjuk, csak járjuk a halálos Korroborit Adynk óta, s már öltünk is gyűlölt szerelmünkben, kétségbeesésünkben, és bűnünkre nincs bocsánat. Nem azért, mert megbocsáthatatlan, hanem azért, mert bűnünk is fegyver miellenünk. Németh László meg így sóhajt fel: „Tetveinktől ellepetten, elgyengülve várjuk, hogy mit kezd velünk a más népek sorsa. Valamelyik nagy nép gyarmatbirodalmába olvadunk be? Szomszédaink darabolnak fel, hogy egységüket védjék? Vagy egy internacionalista néptestvériségnek leszünk osztjákjai?” – írta Németh László (Kisebbségben). Ez is, az is, amaz is Németh tanár úr. És még mindig vagyunk – ez a csoda. Hiszen már olyan nagyon megértettünk mindenki mást, már annyira átéltük mindenki más érzékenységét és fájdalmát, hogy önmagunkat csak utálni tanultuk meg. Már azt sem tudjuk, kik vagyunk… De most, a tizenegyedik szín végén másra van szükség. Magyarország magyar meghódítására.
„Magyarország magyar meghódítására minekünk nem jelszavakat vagy fedezetlen törvényeket kell teremtenünk, hanem egy új magyar szellemet, amely tisztaságával, fölényével és elsőségével veti maga alá a jött-magyarokat” – így Németh László.

Az új magyar szellem pedig nem lehet más, csak szembemenetel a diabolikus erőkkel. Diabolikus: sátáni, ördögi. De tudják, mit jelent a görög szó eredetileg? Azt, hogy szétdobáló. S ez így gyönyörű. Így van benne mélység. A sátáni erők már szétdobálták a hazánkat, a múltunkat, a hagyományainkat, kapcsolatainkat, összenézéseinket, kultúránkat, nyelvünket. És hajigálják tovább. Naponta.

Az új magyar szellem: összefogás és építés. Sziszifuszi munka lesz. De kisebbnek nem is érdemes nekilátni. Itt az idő megérteni Németh Lászlót. Előítélet, gyűlölködés, harag nélkül. Már régen nem magunk miatt.
Az ivadékainkért.

(Vége)

Bayer Zsolt, magyarhirlap.hu

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Vetítő (37) Heti lámpás (243) Jobbegyenes (1816) Belföld (5) Alámerült atlantiszom (142) Kultúra (6) Rejtőzködő magyarország (171) Egészség (50) Szépségápolás (15) Irodalmi kávéház (489) Autómánia (61) Történelem (14) Flag gondolja (33) Gazdaság (652) Tv fotel (65) Életmód (1) Titkok és talányok (12) Sport (729) Nagyvilág (1450) Mozaik (83) Mondom a magamét (4711) Tereb (140) Politika (1571) Mozi világ (440) Emberi kapcsolatok (36) Gasztronómia (539)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>