Így búcsúzik az óesztendő.

S mindeközben a felszínen nincs más, csak médiaháború. Már megint. Már megint hősi pózba vágta magát az összes gazember, és előbb elhiszi, majd megpróbálja elhitetni, hogy a szabadságért küzd.

Vérlázító, elviselhetetlen hazugság az egész. S mint minden igazán vérlázító és elviselhetetlen hazugság, ez is remekül ki van találva, remekül fel van építve. Egyetlen szerencse, hogy előbb-utóbb akad mindig egy hiba. Valami, ami látszólag szem a láncban, mégis leleplez mindent.

Most az osztrák Der Standard követte el a hibát. A hiba pontos oka ismeretlen. Lehet kivételes őszinteség, ami annyit jelent, hogy tényleg így gondolják, vagyis valóban elmebetegek. De lehet az is, hogy csak ki akartak ragyogni a kórusból, és túlzásba estek. Mindegy is. A lényeg, hogy hibáztak. Végzetesen nagyot. Mert amit leírtak, maga a tökéletes képtelenség. S előre és visszafelé hiteltelenné tesz mindent, minden óbégatást, minden nyavalygást, minden félelmet, az összes hisztériát.

Vádaskodik az álforradalmár

A Der Standard cikkének címe: Mussolini soft, Horthy light. Ha a hazai súgóknak és sugalmazóknak csöpp eszük lenne, elrejtették volna ezt az írást. De nincsen egy csöpp eszük sem, így lobogtatják, mint a többit. Mert igazolást látnak ebben is, és önigazolást. Megerősítését az alaptételnek, miszerint rajtuk kívül mindenki minimum antidemokratikus, de leginkább gonosz náci. Ezeket a húrokat pengeti régi ismerősünk, Daniel Cohn-Bendit is, aki a német közszolgálati rádiónak adott hosszú interjút még karácsony előtt. Ebben abbéli véleményének ad hangot, miszerint „Orbán hatalmas tempókkal halad egy diktatúra felé”, ám, teszi hozzá, nincs egyedül ezen az úton. Hiszen Magyarországon kívül ott van még „a román média szörnyűséges helyzete vagy az olaszországi médiáé. Tehát az Európai Unión belül is vannak helyek, ahol a demokrácia elég rosszul áll.” És – állítja Cohn-Bendit- a német kormány „túlságosan óvatoskodik, nemcsak Magyarország, de Bulgária, Románia vagy Olaszország esetében is”. Cohn-Bendit mintegy mellesleg azt is megemlíti, hogy a 2000-ben Ausztria ellen hozott szankciók – emlékszünk, Haider demokratikus úton való megválasztása váltotta ki akkor ugyanezek haragját – „jogilag valóban megalapozatlanok voltak”. Érdekes… Tíz év elteltével már ez is bevallható…

Mindenesetre majdnem biztos, hogy a Der Standard újságírója hallgatta vagy olvasta Cohn-Bendit interjúját, és elájult a gyönyörtől. És másnap úgy érezte, őneki is meg kell írni a nagy művet Orbán diktatúrájáról, és rá kell tegyen még egy lapáttal. Így született meg a Mussolini soft, Horthy light című cikk mint árulkodó lenyomata mindannak, amiben élünk. Nézzük hát a Der Standard megállapításait, „tényeit”:

„Magyarország teljes gőzzel halad az autoriter egypártrendszer felé, egy olyan párt irányításával, amelyet a szabad választásokon kétharmados többséggel ruháztak fel. Orbán Viktor egy »light« Horthy-rendszert épít ki, túlcsorduló nacionalizmussal (a világ minden magyarja magyar állampolgár), megtűrt antiszemitizmussal, az Alkotmánybíróság engedelmességre kényszerítésével és egy médiaszájkosár-törvénnyel.”

Silvio Berlusconi ezzel szemben modern Ducét játszik, aki tévébirodalmában a fasiszta fekete ingesek helyére hosszú lábú szépségeket állít, hogy az olaszokat féken tartsa. A két országba látogató idegen jóformán semmit sem vesz észre abból, hogy a demokratikus intézményeket kiüresítették, és egyfajta könnyű diktatúrát hoztak létre. De az ottani állapotok semmiképpen sem hasonlítanak egy modern liberális demokráciára – írja.

A kommentár szerint azonban Ausztriában sem sokkal jobb a helyzet, a két nagy párt, a szociáldemokraták (SPÖ) és az Osztrák Néppárt (ÖVP) ott is azon mesterkedik, hogy befolyása alá vonja az osztrák rádiót és televíziót. „Werner Faymann (osztrák kancellár) egészen nyilvánvalóan olyan stratégiát követ, amelynek célja a tömegmédiák közvetett és közvetlen befolyásolásával egyfajta osztrák berlusconizmus megalapozása” – állapítja meg. Eközben a nacionalista jobboldal teret nyer, és meghatározza a politikai menetrendet. A két nagy párt – különösen a bevándorlók ügyében – nemigen tesz mást, mint amit Strache (a jobboldali Osztrák Szabadságpárt elnöke) követel.

Élnek a pimasz olaszok

A kommentár szerint a jelenlegi helyzet a történészeket és politológusokat a múlt század harmincas éveinek kezdetére emlékezteti, amikor Olaszországban Mussolini, Magyarországon Horthy kormányzott, Ausztriában pedig a náci párt (NSDAP) a bécsi tartományi választásokon szenzációs eredményt ért el. Az összehasonlítás mindamellett csak erős megszorításokkal állja meg a helyét: a mai jobboldal „sokkal, sokkal kevésbé hajlamos az erőszakra, mint a harmincas évekbeli elődje”. De a fő tendencia hasonló: a demokrácia aláaknázása a demokraták gyöngesége és a választóknak a jobboldali mozgalmakhoz való mind erősebb vonzódása miatt. A hagyományos pártok és a hagyományos demokrácia veszít befolyásából, az emberek a kemény jobboldalra bízzák a megoldást. Ez már egyszer rettenetesen rosszul végződött, de az régen volt – fejeződik be a Der Standard kommentárja. (A Hírszerző szíves és egyetértő összefoglalója.)

Itt állunk hát, egy autoriter, diktatórikus, 1933-ra emlékeztető (felkészül: Konrád György öregasszony), a sajtószabadságot lábbal tipró, rettenetes rendszerben, együtt Ausztriával és Olaszországgal. Igaz ugyan, hogy a nevezett országokba látogató idegenek, de még a bennszülött egyedek sem veszik észre, micsoda szörnyállamban élnek, de szerencsére itt van a Der Standard meg az összes többi, hogy felhívja erre a figyelmet. Itt vannak ők, és elmesélik nekünk, mi a jó és mi a rossz. Mi a demokratikus és mi nem az. Mi a szabadság és mi a rabság. Mi a jó és mi a rossz. Nélkülük ugyanis összekevernénk a dolgokat.

Most voltam a fiammal Velencében. És az olaszok tényleg nem látják mindezt, nem látják a hatalmas és végzetes bajokat, mármint azokat, amelyekkel a Der Standard munkatársa riogat és fenyeget. Őt nyilván megdöbbentené, hogy az olaszok fütyülnek vészjósló látomásaira, s élnek, valami egészen csodálatos, egészen lenyűgöző és intenzív életet. Egyszerűen boldogabbak annál, mintsem hogy ilyen hülyeségekre gondoljanak. Arra pedig egészen egyszerűen nincsen idejük, hogy cinikusak legyenek. Mert ki a legcinikusabb? Akinek már nincs semmiről semmi mondandója, aki kiürült lelkét és szívét összekeveri a mindenséggel, s azt hiszi, a mindenség lett üres. S ettől a rettegéstől idétlen vihogásba menekül, vagy nagyon ostoba elméleteket gyárt, mint a kamaszok. S mindent gyűlöl, ami nem fér bele szánalmas, beteg világképébe, hiszen önmagát gyűlöli. Mint a kamasz. S mert erősebbnek látja, aki nem vihog és nem gyárt ostoba elméleteket, hát azt gyűlöli legjobban. Mindent odaadna egy kis hitért a szerencsétlen, egy falat hitért, korty hitért, hitért bármiben… Mint a kamasz egy nő öleléséért… De üres szívvel és lélekkel erre éppúgy képtelen, mint a kamasz a pattanásaival és az izzadt tenyerével. Ezért aztán azt hiszi, önmagával kell betöltenie az űrt, az űrt, amelyet nem az ő hiánya okozott. Önmagával tölti be az űrt… De mi ő üres szívvel és lélekkel? Ő a „modern” és a „posztmodern”. Ő a Der Standard. A Népszava is és Konrád György is. Ő a „sajtószabadság”, a mindenható média, benne legkedvesebb kicsinyével, a Való Világgal…

Még a kereskedelmi televíziózás hajnalán történt. Előkerítettek egy kisgyereket, aki fejlődési rendellenességgel született, és mindenét vastag, erős szőr borította. Az arcát is. Ő volt a farkasember. Az anyja ölében ült, a mindenható kamera előtt. És a riporternek nevezett emberállat a következőt kérdezte akkor az anyától: „És mondja, ha előre tudná, hogy ilyet fog szülni, megszülné?”

Elhangzott a kérdés, ott, a gyerek előtt, és akkor lehetett tudni, hogy ezt az egészet be kell tiltani. Nem tettük. Azóta felnőtt a mi kis szörnyünk. Most Szandikát mutogatják benne a VV 4-ben, meg Leonidászt és Jerzyt. (Egy pillanatra képzeljük el belülről a fejét annak, aki a mi honfitársunk, és Jerzynek meg Leonidásznak nevezteti magát…)

Felnőtt a mi kis szörnyünk, és „szabadságharcot” vív éppen. „Értelmiségünk” meg dédelgeti őt. Közben pedig ez a mi „értelmiségünk” mélyen meg van győződve róla, hogy különb, mint a mi kis szörnyünk.

A közös sors, meg a törzsek

Az apokalipszis lovasai nyaralni vannak valahol a déltengereknél, vagy elmentek bowlingozni. Vagy blogolnak éppen. Csetelnek vagy valamelyik fórumon öklendezik ki lelkük ürességét. Mert összekapaszkodott bennünk kétféle rettenet. A vallássá emelt ateizmus felvilágosodásban gyökeredző materializmusa és gazdaságimádata frigyre lépett a modernség cinikus, önimádó, szívtelen és lelketlen ürességével. E frigyből született a perverz gnóm: a mi korunk. Mert testvérpárzásokból mindig gnóm születik…

Németh László bezzeg még így fordult mihozzánk:

„(…)Csalódtunk az országban. Nem hisszük, nem hihetjük többé, hogy egy palánk a mi egységünkbe abroncsolhatná a világ minden közénk vetődött gyülevészét. Láttuk szétfutni ezt a csürhét s láttuk, mint sodortak magukkal más országokba java magyar milliókat, s most felekezeteknek akarjuk tudni a magyarságot. Szerződésektől független erőnek, melynek fiai szívében van az otthona. Bilincsek és sorompók fölötti egységre van szükségünk a bilincsek és hamis sorompók éveiben. Közösségre, amely kikacagja a testünkbe dúcolt jelzőoszlopokat. Közösségre, amely kizárja az árulás lehetőségét. Talán támad s bár támadna még magyar nemzedék, mely megint az országba helyezi vissza hite súlypontját. A mi nemzedékünk azonban annyi gyöngének bizonyult pánt elpattanása közben eszmélt a népek életének törvényeire, hogy először ezt a legutolsó és legfontosabb pántját akarja szétpattinthatatlannak tudni. (…)

A másik hatalmas összehozó erő: a sors. Akiket a történelem egy név aklába terelt: egy nyáj az, mert az egész világ annak tekinti. A közös sors körülbelül azt jelenti, hogyha baj van Uncidán, baj van Boncidán is. S ha arany kell a királynak, zab a katonának, hasonló módszerrel préselik ki a Dunántúlt is, mint a Hargita alját. A nép is gondolkozik a közösség sorsán, s ezek a gondolatok talán epésebbek ott, ahonnét Tokaji Ferkó kuruc népe kászál elő, mint a Balaton békés halászaiban, de valami egetverő különbség aligha lehet. Még a nemesi kutyabőr sem olyan mindent elválasztó szakadék. Ugyanaz a nagyidai reményorgiákban ki-kipukkanó kilátástalanság üli meg a kisnemest, ami a parasztot, ha az egyiknek több is jutott a pukkanásból, a másiknak meg a kilátástalanságból. S folyton mennykövek elől kapkodó ravasz fejével nem rokona-e szegény Tiborc a kétfelé udvarló erdélyi fejedelemnek is. Ha folytatni akarjuk drasztikus hasonlatunkat: a magyar sors volt az a tűz, amelyen ez a sokféle anyagú s egy lére eresztett nép összefőtt s bizony egy kicsit el is kozmásodott.

S végül itt állt s ha igaz, most is ott áll a fövő gulyás fölött az Isten kuktája: a nemzeti kultúra is. Meg-megkavarja a nagy bográcsot, kóstol, foldozgatja az étel zamatját s hozzá-hozzáadja a maga fűszereit. Voltak itt mindig emberek, akik heroikus és egész magyarságért álló életükkel közös elemei lettek minden rájuk tekintő magyar életnek, s összefoglalói a még széjjelszórt erőknek. A kultúra meggyorsítja az elszigetelt törzsek anyagcseréjét, tudatosítja közös sorsukat, s egy színörvénybe kavarja a lappangó, sutban álmodó színeket.

Összefoglalva: a történelem egybegörgeti a maga néphordalékát, s a sors, nyelv és műveltség-elmállasztotta embercsoportok ásványkincseit egy valamennyiükre jellemző talajvíz oldja magába. Ez az egy népet alkotó biológiai csoportok alól kimosott talajvíz a fajiság.”

Németh László nyelvét már nem ismerjük, nem beszéljük. Alig értjük. A nemzeti kultúra a Nemzeti Színházban ma azt jelenti, hogy Iluska kurva lett, Jancsi meg buzi. Aki pedig felháborodva ezen védeni akarja a védendőt, azt hiszi, hogy a János vitéz női főhősét Juliskának hívják.

Innen indulunk az útnak. Várjuk az új nemzedéket.

Boldog új esztendőt.