{...} Mocskos, megszállott, korcs, vérbajos, és csillapíthatatlan gyűlölet tölti el mindenki ellen, aki mosakszik, épelméjű, és vérbaj nélkül való – jellegzetes képviselője egyszóval a forradalmi söpredéknek, a föld alatti egzisztenciáknak, akik lumpenkocsmákból, omladozó műhelyek sötétjéből, erdei rejtekhelyekről és föld alatti lyukakból bukkannak elő hirtelen.”

Egon Friedell halhatatlan és tökéletes sorai ezek, amelyeket a nagy francia forradalom vezéralakjairól írt. És ezeket láttuk őrjöngeni vasárnap a Lánchíd budai oldalán.

Ott volt mind. Ott voltak, nagyjából ezren. Az örök, akasztani, lincselni mindig kész lumpenprolik. Az igazi csőcselék, ami szemernyit sem változott a római arénák vérszomja óta.

S ott voltak az ő vezetőik. Hiánytalanul. Marat, Danton és Robespierre – és a lárvaarcú alvezérek. Ott voltak mindnyájan, csak miképpen pitiánerebb lett a kor, úgy lett pitiánerebb a bűn is.

Ennyire futja nekik. Intellektuálisan. Összeeszkábálnak egy műanyag szobrot, aztán meggyalázzák. Mindenhogyan. Összetörik, késsel szurkálják, tépik körömmel, marokkal, ráfekszenek. Beteg állatok. Golding írt róluk A legyek urában. Ralph űzi a tömeg élén Röfit. S az iszonyat hátterében ott teázik a viktoriánus angol társadalom, és kényesen eltartja a kisujját.

Ezek mögött pedig Tóth Imre olvasztár áll, és egy másik „bazmegoló” büdös bunkó. Ezek mögött ott van a restik budijára felkarcolt összes malacság, meg a férfias, megkerülhetetlen húgyszag. Ez a lényegük. Létezésük legbensőbb lényege.

Ott volt az összes zászló is, ami alá ezek odagyűlhetnek. Ott volt az Együtt, az MSZP, a DK meg a PM – minden logó, amely alatt Európáról szokás vakkantgatni, s amely alatt valójában a restik budijára irkálnak csorgó nyállal.

Ott voltak mind, aztán megtagadták, letagadták, úgy tettek, mintha nem is, mintha mégse, megpróbálták kényesen eltartani a kisujjukat.

Török Zsolt még a Facebookra is kiírta, hogy odament, aztán lelépett, mert nem tetszett neki a dolog – este pedig megnézhettük a híradókban, ahogy vihogva menetel a levágott fej mögött.

Karácsony is jelezte, mennyire nem tetszett neki, de a zászlót azért ő vitte.

Ott volt az a Kónya, a „földalatti egzisztencia”, „előugrott latrinájából” ő is.

És ott volt a harmadik: „(…) a harmadik pedig Maximilian Robespierre, e gimnáziumi tanár, akit egyszerre démon szállt meg, aki zsarnokságát rendes viszonyok között a házaséletben élte volna ki, s aki diktatúrájához nem hozott otthonról egyebet, mint átlagos értelmet, gimnáziumi műveltségének híg főzetét, s a középszerű stréber jó hírnevét; már az iskolában osztályelső volt, és más korokban vagy más országban az lett volna belőle, ami az osztályelsőkből lenni szokott: zugügyvéd (…), községi tisztviselő, könyvelő vagy rendőrségi besúgó – és az lett, ami csak abban a korban és csak abban az országban lehetett egy osztályelsőből: a jakobinus Franciaország teljhatalmú önkényura.”

Ott volt hát ő is. Csak a jakobinus Franciaország nincsen már sehol. Ezért állt olyan sután, olyan nyomorultul, olyan utánozhatatlanul hülye mosollyal a képén, és beszélt a vérszomjas bunkóknak. Az ezernek. És számolgatta magában az elúszó remények karcsapásait. Teljhatalomról álmodott. Mint a másik hülye. Munkát s fizetést ígért minden fiatalnak, s még a másik hülye gázrezsójára is felült volna örömmel – de be kell érnie ennyivel.

Szegény Gordon későn futott, neki csak a Dopeman jutott, zim­me-zumm…

De ettől még a bűn bűn marad.

Ettől még meggyaláztak mindent, ami fontos és szent. Nem, nem Orbánt. Addig fel sem érnek. 1956-ot gyalázták meg. A Forradalmat. S egy iszonyatos diktatúra áldozatainak emlékét, a túlélők fájdalmát.

Meggyalázták, mert mindez semmit sem jelent ezeknek. Nem is jelentett soha.

Hát ideje van az elemi erejű felháborodásnak, amit méltóságba kell rejtenünk. Mert az erőszak visít, ordít, lincsel és retteg. Az erőszak fél. Mi nem félünk. Ezt mutassuk meg nekik október 23-án. Lássák, hol az erő, s mi az erő.

Hogy visszatakarodjanak disznóságokat firkálni a budik falára. Mert az az ő helyük.

Bayer Zsolt – magyarhirlap.hu