E generáció létszáma hétszázezer fő. Ennek egy százaléka hétezer fő. A 0,1 százaléka hétszáz fő. A kétszáz ennek kevesebb mint a harmada. Vagyis ott volt a karmelitánál kiélni frusztrációit a generáció 0,03333 százaléka. Felfelé kerekítve. Természetesen egy hétszázezer főt számláló generáció 0,03333 százalékát lehet magának a generációnak nevezni, csak ahhoz 444-nek, Czinkóczi Sándornak, libsinek, komcsinak, valóságon, becsületen erőszaktevőnek kell lenni – sine nobilitas, sine patria, sine gender, sine cogitatio –, és máris minden stimmel.

De vessünk egy pillantást arra is, kikből állt ez a 0,03333 százaléknyi „generáció”.

Főleg a budapesti elitgimnáziumok (bármit is jelentsen ez ma már) hülyegyerekei k…rvaanyáztak meg f…szoztak a miniszterelnöki hivatal előtt, jöttek egyenesen a mamahotelből, a középosztály, felső-középosztály pihepuha párnái közül, valódi problémájuk nem volt soha, a nélkülözést, a nincset hírből sem ismerik, mindig mindent a fenekük alá toltak, puhák, akarattalanok, viszont unatkoznak, így aztán remekül fel tudják őket használni a magukat politikusnak nevező, agy nélküli szúnyogcsődörök, a hazaáruló gazemberek és a megdöbbentően jelentéktelen senkik – mindenki válogassa ki a megfelelőt magának Fekete-Győrtől Hadházyn át egészen Gelencsérig meg Tomposig.

Ez a 444 generációja. Akkor ezt tisztáztuk.

Nézzük meg azt is, hogy is van ez a generáció cserben hagyva.

Hát nagyon. De tényleg.

Ingyenes oktatás, ingyenes tankönyv, ingyen iskolai étkezés, az Egyesült Államokkal ellentétben visszafizethető diákhitel, melyet gyermekvállalás esetén vissza sem kell fizetni, adómentesség 25 éves korig, kedvezményes hitelek garmadája, csok, falusi csok, babaváró hitel, nagycsaládosok adómentessége – nos, ez a generáció ilyen csúnyán cserben hagyatott. Jól jött volna egy ilyen cserbenhagyásos gázolás az én generációmnak is. S a mi szüleink generációjának is. De sajnos bennünket nem hagytak ilyen csúnyán cserben, így aztán nem volt időnk elhülyülni.

Nekünk csak a rendszerváltás maradt. Valódi tét, igazi kockázat, tényleges egzisztenciális fenyegetettség, valódi hit, hűség (fides) és valódi bátorság. Jól jön az ilyesmi, mert ebből lesz aztán az összetartozás élménye, amely megteremt egy igazi generációt, egy igazi közösséget, jó esetben egy valódi nemzetet.

Mindennek gyönge utánzatát, fröccsöntött kiadását, paródiáját adja most elő egy generáció 0,03333 százaléka, ezeket a szerencsétlen nyomorultakat használja fel a neomarxista-liberális csorda, a másik 0,03333 százalék, hogy maga előtt tolva őket észre vétesse magát, s úgy tűnjön, mintha lenne. Ezek a sárga műanyag hullám fekete zártszelvényen, melyet az NGO-k próbálnak felszerelni a magyar nemzeti közösség gyönyörű szecessziós palotájára. Ezt csinálták mindig, ez létezésük lényege. Elég megnézni, mit műveltek nálunk az arisztokrácia csodálatos palotáival, kastélyaival, aztán elégedetten gusztálták és csettintgettek hozzá.

Na, hát ezek vannak ott hetente a karmelitánál.

És – szerencsére – nincs annyi eszük, hogy valaha is belássák, teljesen kontraproduktív, amit művelnek. Végképp elundorítják maguktól a nemzetet, amelyet persze ezek értelmezni sem tudnak, amelyet igazából gyűlölnek, megvetnek, amelyhez nincs és soha nem volt semmi közük, amelyről azt hiszik, meg kell haladni. Zöld példaképeik egyike a német (néééémeeeet???) alkancellár, bizonyos Robert Habeck, aki így szólott: „Mindig hányingert kaptam, ha a hazaszeretet szót hallottam. Soha nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy Németország, és ma sem tudok.”

Ezek ilyenek. Mind ilyen.

S pontosan így és e szerint kell viszonyulni hozzájuk. Végtelen türelemmel – persze nincs az a türelem, amit ezek ne tudnának elapasztani, sebaj, majd meglátjuk, azután mi lesz – és soha meg nem értéssel. Teljes tévúton jár, aki azt hirdeti, hogy ezeket meg kell érteni. Nem kell megérteni, mert nincs mit megérteni rajtuk. Kezelni kell őket. Rejtő tanít, hogyan:

„Viszont Vanek úr, aki csak annyit tudott, hogy légionáriusok számára felszerelt poggyásza van az ágya felett, kissé meglepődött, amikor mindössze egy névvel megjelölt szivardobozra bukkant. Ebben lenne minden, ami egy légionáriusnak kell? Nem tévedett megint ez a Petrovics?

Valaki megszólalt mellette.

– Még be sem mutatkozhattam: nevem Würfli Fedor, tánc- és illemtanár. – Örvendek. Van… van itt valaki, aki szintén Fedor. Nevem Petrovics. – Nem Gorcsev az álneve? – Nem. Petrovics az álnevem. Gorcsev az igazi. – És Tintoretto? – Mit kér? – Mondom, Tintoretto. Vanek úr egy ideig tanácstalanul pislogott. – Ön olasz? – Svájci vagyok. – Sajnos nem tudok svájciul… – Levette a szivardobozt. – Érdekes ez a kis poggyász – mondta.

Würfli úr elnézően mosolygott. – Ne feszegessük… – Nem is kell. Csak elvágom a kötelet, az elég, így… hm. Mondja kérem, ez egy komplett légionáriusfelszerelés? És elővette a doboz tartalmát: két használt kapca, egy darab spárga, néhány álkulcs, valamint egy dugóhúzó és igen sok szivarvég. – Lehet – mondta Würfli. – Még nem kaptam meg a felszerelést. – Minek fontos a sivatagban a dugóhúzó? – tűnődött Vanek úr. – És miért látják el a katonákat álkulccsal meg szivarvéggel? – Talán a dohány levelét gyógyszerül használják. Ugyanis az afrikai katonák mind skorbutot kapnak.

Vanek úr idegesen kirázta a dobozt. – Én nem kaptam. Vagy ha igen, akkor ellopták a skorbutomat innét. Würfli úr kíváncsian nyújtogatta a nyakát. – A szimbola benne van? – Mit csináljak? – kérdezte Vanek úr hökkenten. – Állítsa össze a három darabot. – Miféle darabot… - Hát, amit a dobozban tart. – A szivarvégeket? – Ne tréfálkozzon, kérem. Csavarja össze a hármat, és fújjon valamit. – Jó – biztatta egy nyájas idegorvos megnyugtató mosolyával Vanek úr –, majd összecsavarom a spárgát a kapcával és fújom…”

Nos, kedves barátaim, egy generáció 0,03333 százalékának kell egy ideggyógyász megnyugtató mosolyával játszani valami szépet minden héten a karmelitánál. Egészen addig, ameddig kitart a türelem.

Aztán majd meglátjuk…

Bayer Zsolt - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>