Sokat nem kellett várnom.

A Heti Hetes már a múlt vasárnap megtette.

Felolvasták egy felebarátunk levelét, amelyben az állt, hogy nevezett felebarátunk nagyon örül a kezdeményezésnek, és ő maga részéről már felajánlotta az alapba az adóját, sőt a magán-nyugdíjpénztári befizeté­seit is, sajnálja, ennél többet nem tehet. A Heti Hetes szereplői és az ő közönségük nyerítve nevetett a poénon, majd kommentálták a dolgot. Szóba került természetesen, vajon honnan van egy plébánosnak egymillió forintja (hálás röhögés a nézők soraiban), s vajon miképpen volt lehetséges, hogy a kormány egy nap alatt létrehozott egy alapítványt (még hálásabb röhögés).

Néztem, hallgattam ezeket az embereket, és immáron azon töprengtem, miképpen lehetséges, hogy ennyire másképpen látunk mindent ezen a világon. Miképpen lehetséges, hogy nincsen semmi, de semmi, amiről legalább véletlenül ugyanazt gondolnánk.

Pedig nincsen.

A tényleges életfogytiglanról is mást gondolunk. Mi azt, hogy mondjuk egy egész családot kiirtó Magda Marinko emberi jogai tökéletesen érdektelenek, és a társadalom kollektív jogai számítanak csupán. Őszerintük Magda Marinkót nem szabad megfosztani a reménytől, amúgy pedig szerintük nincsenek is kollektív jogok.

A kereszténységről mi azt gondoljuk, hogy nélküle Európa nem lenne az, ami (s hogy Európa mára éppen lényegét látszik elveszíteni, szorosan összefügg a kereszténység hátsó udvarba űzésével), őszerintük a kereszténység bármilyen összefüggésben való megemlítése és az arra való hivatkozás halálos veszedelem a demokráciára és a szekuláris államra.

Szerintünk a sajtószabadság védelmezése ma tökéletesen idejétmúlt pótcselekvés, ugyanis a sajtó szabad. Sőt. Túl szabad. Korunk egyetlen releváns kérdése ez ügyben, hogy miképpen védekezhet a társadalom a sajtó ellen. A szörny ellen. Ők pedig halált megvető bátorsággal harcolnak – a semmiért, s eközben a „pc”álarcába bújtatott legkegyetlenebb cenzúrát éltetik.

Miért van ez így?

„A vízözön után tehát a rossz, feneketlen mélységének áthidalására Isten olyan szövetséget köt az emberrel, amely egyben társadalmi szerződés. Ez a második teremtés. Az első teremtés megszelídíti a káoszt, a második az emberben rejlő rosszat. Kiderül, hogy milyen alapvetően összefügg a kezdeti Káosz és a Gonosz. Mind a kettőt teremtéssel lehet legyőzni. Az előbbit a világ, az utóbbit a társadalom megteremtésével.”

Ezt írja Rüdiger Safranski A Gonosz avagy a szabadság drámája című művében.

S ha ezt megértjük, sok mindenre választ kapunk. Ugyanis korunk liberális kasztja, amely önmagát egyben sérthetetlennek és az egyetlen igazság letéteményesének tartja, a társadalomban akarja megszervezni a Káoszt. Igen, bármennyire is ellentmondásosnak tűnik, a társadalomban a Káoszt meg kell szervezni. Ugyanis a társadalmat alkotó egyének veleszületett jogérzéke s jó iránti természetes igénye nem tenné lehetővé a Káosz győzelmét, még akkor sem, ha tudjuk, az ember sajátja a Gonosz is. A Káoszt igenis meg kell szervezni. Mégpedig úgy, hogy meg kell kérdőjelezni minden értéket, minden öröknek gondolt és érzett igazságot, és minderre rá kell fogni: ez a szabadság. Ez zajlik Európában és a nyugati világban nagyjából a ’68-as lázadás óta.

Ha győznek, az emberi világnak vége lesz.

Ha elfogy a türelem, olyan iszonyat következhet, amelyet el sem tudnak képzelni, pedig rettegnek tőle.

Ideje volna hát gondolkodni. S elfogadni, hogy az emberi világ vége és a lázadás iszonyata is elkerülhető. Mert vannak még, akik csak teremteni akarnak. Méghozzá társadalmat. Erős állammal, örök értékekkel, igazságokkal, hittel. S tessék végre felfogni, mit is jelent eredetileg a görög diabolos. Azt, hogy szétdobáló. S csak aztán, hogy ördögi.

Hát ne akarjátok széthajigálni a társadalmat.

Az ördög úgysem győzhet.