Mert Szögi Lajost nem lehet feltámasztani. S a lányai soha, sajnos, soha nem fogják tudni elfelejteni azt, ami azon a napon az apjukkal történt.

Talán – s remélem, hogy így van –, Szögi tanár úr leányai miatt is súlyosbodott az ítélet.

Mert a lényeg most mégiscsak ez: az immár jogerős ítélet súlyosabb, mint amit első fokon kiszabtak. Három életfogytiglani ítélet született, s két vádlott esetében a 15 év fegyházat 17 évre módosították.

S ez így helyes.

Mindez némiképp visszaadja a jogállamba, a rendbe vetett hitünket.

Visszaadja, még akkor is, ha még mindig nem tudjuk, s talán már nem is fogjuk megtudni sohasem, hogy minden lincselő börtönbe került-e…

Valószínűleg nem.

S ez aggályos.

Nem értek a joghoz, de biztos vagyok abban, hogy aki azon a rettenetes napon ott volt, annak börtönben a helye. Azoknak is, akik „csak” álltak, ordítottak, biztatták a többit – vagy éppen nem csináltak semmit.

Aki azon a rettenetes napon ott volt, az mind pszichikai bűnsegéd.

Puszta jelenlétével, ellen nem szegülésével, nem segítésével elkövette a legocsmányabb bűnt: gyermekei szeme láttára agyonvert egy védtelen és ártatlan embert. Lincseltek – gyáván, falkában, kegyetlenül, nem emberként.

Lincselt ott mindenki. Az is, aki ütött és rúgott, s az is, aki csak nézte.

Nem értek a joghoz, de biztos vagyok benne, hogy az összeset el kellene ítélni. Az egész olaszliszkai cigánysort…

De legalább azokat elítélték most, akikre rábizonyították a bűnt.

Vagy azokat, akik elvállalták.

Hiszen még abban sem lehetünk biztosak, hogy a valójában ütő, rúgó lincselők mind börtönben vannak. Hiszen él a cigány társadalomban valamiféle törvény, amely szerint egyesek elviszik a balhét mások helyett. Rettenetes törvény – de legalább törvény. S ha máshonnan nem, hát onnan tudjuk ezt, hogy maguk a vádlottak mondták el sokszor.

És senki ne gondolja, hogy ez egyfajta betyárbecsület, mert nem az. Ez nem olyan, mint a Spartacus című filmben, amikor a római centurio megkérdezi az elfogott és levert rabszolgáktól, hogy „Melyikőtök Spartacus?”. Ott az összes rabszolga talpra ugrik, és azt kiabálja egy emberként, hogy „Én vagyok Spartacus!”.

Olaszliszkán nem voltak Spartacusok, de még csak rabszolgák sem. Pusztán vérszomjas, kegyetlen gyilkosok. Az pedig más lapra tartozik, hogy a nyomorultak állati sorban tengődését egyesek felmentésként, magyarázatként próbálták beállítani és láttatni.

Nincsen az az állati sors és nyomorúság, ami magyarázhatná mindazt, ami Olaszliszkán történt. Ami Veszprémben történt. Ami naponta történik szerte az országban.

Ez a súlyos ítélet talán megálljt parancsol egyeseknek. Talán sikerült kitörni abból az ördögi körből, amely kizárólag a jogokat ismeri el, és nemhogy kötelességekről, de még az emberi létezés minimumáról sem hajlandó tudomást venni, ha valamely kisebbségről, esetünkben a cigányságról van szó.

S ez az ítélet a cigányság számára is fontos.

Mert ezen jogerős ítélet után nem kell szégyenkeznie egyetlen tisztességes cigányembernek sem a társai, no meg a „liberális” jogvédők elmebetegségei miatt.

A jog előtt mindenki egyenlő – ez az üzenet. S hogy lincselésre, vadállati ösztönök kiélésére nincsen magyarázat.

Éppen ezért nagyon fontos, hogy az olaszliszkai gyilkosok után majd azok a rendőrök is elnyerjék méltó büntetésüket, akik 2006. október 23-án majdhogynem lincseltek Budapest utcáin.

A szadista V. László őrnagy rohamosztaga és maga V. László nem úszhatja meg súlyos büntetés nélkül.

Nem is fogja.

V. Lászlónak ott a helye a lincselők között.