Amikor alapítottuk, az első hivatalos – tehát állampárti, tehát szo­cialista, tehát kádári, tehát undorító – kommentár azt a kérdést vetette fel, hogy vajon „kinek a megbízásából” hoztunk mi létre egy új ifjúsági szervezetet.

Ez a „nem lehet tudni, kinek a megbízásából” annak idején annyit jelentett, hogy gonosz „imperialista erők” állnak a háttérben. Így gondolkodott a rendszer. Akkor mindenki mögött ott állt egy gonosz „imperialista erő” – őszerintük.

Amúgy ma már nem tudom, mit is akartunk mi egészen pontosan. S hogy mennyire gondoltuk komolyan. Illetve: volt-e közöttünk valaki, akinek eszébe jutott, hogy ebből huszonkét év múlva is lesz valami.

Lett.

Itt állunk huszonkét év elmúltával, s egyedül vagyunk. Már megint egyedül. Persze, most úgy három és fél milliónyian állnak mögöttünk, így kibírható ez a magány – de ez a huszonkét évnyi létezés, ez a csapda.

Csak a Fidesz – ez a csapda.

Mert miért van az, hogy úgy nagyjából tizenhét éve minden politikai erő azzal van elfoglalva, hogy a Fidesz ne legyen? Hogy mi ne legyünk?

Mert ezzel vannak elfoglalva.

Aki volt, aki van, s felteszem, aki még lesz, előbb-utóbb eljut odáig, hogy bennünket akar eltüntetni a politikai térképről. S ez a közös, nagy igyekezet egyszersmind össze is hozza őket. Előbb vagy utóbb minden politikai erő egymásra talál ebben a nagy, közös célban. (Úgyhogy lesz itt még ám meglepetés, barátaim!)

Miért van ez így?

Nem válaszolok erre a kérdésre. Csak úgy felvetem. Hogy legyen gondolkodni való, s hogy eltöprengjünk rajta: talán nem véletlenül van ez így…

De hát, vagyunk – huszonkét év után, egyedül, s most ismét azt kérdezgetik az új pogányok, hogy vajon kinek a zsoldjában is vagyunk. Kiében? Hát a muszáj-Herkulesében…

Dőltömre Tökmag Jankók lesnek:
Úgy szeretnék gyáván kihúnyni
S meg kell maradnom Herkulesnek.

Milyen hígfejüek a törpék:
Hagynának egy kicsit magamra,
Krisztusuccse, magam megtörnék.

De nyelvelnek, zsibongnak, űznek
S neki hajtanak önvesztükre
Mindig új hitnek, dalnak, tűznek.

Szeretném már magam utálni,
De, istenem, ők is utálnak:
Nem szabad, nem lehet megállni.

Szeretnék fájdalom-esetten
Bujdosni, szökni, sírni, fájni.
De hogy ez a csürhe nevessen?

Szegény, muszáj-Herkules, állom,
Győzöm a harcot bús haraggal
S késik az álmom s a halálom.

Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi,
Jó lesz egy kis hódolás és csönd:
Így nem fogok sohse meghalni.

Hát így. Nincsen nagyobb csapda, mint a muszáj-Herkulesé. De megoldjuk. Újra megcsináljuk. Beleállunk. Egyedül. Veletek. Csak a Fidesz.