S ettől olyan szép az egész. Hogy ők, akik benőtték Tartus óvárosát a szép életükkel, talán nem is tudják, mi mindenre rakják nap nap után az életüket. Nem hallják a falak meséit. Vagy talán hallják. Hallják a suttogást, s látják olykor a forró arab éjszakában bolyongó kísérteteket. Csak nem értik szavukat, nem ismerik őket, nem érinti meg őket a bánatuk.

Mert mind-mind templomosok azok a szellemek. Ha végigmegyünk az utcán, mely keresztülszeli a templomosok nagytermét, beérkezünk a templomosok kápolnájába.

Nézd csak… A templomosok kápolnájában teregetnek. Hát… Csak félrefordul, és elmosolyodik az Isten. Szemérmesen, lopva, szégyenlősen, hogy lám-lám, ilyen az élet, s ehhez még őneki sincsen semmi köze. És tényleg nincsen. De ha szemérmesen, lopva, szégyenlősen mosolyog az Isten, akkor valami jóság van a világban.

Nézzétek… Gyerekek játszanak idekint, az utcán. A tartusi, a templomosok lába nyomára települt, furcsa, édes illatokat rejtegető, élettől harsogó arab utcán.

Ezalatt a templomosok komoly arccal gyülekeznek a falakban. Őket nem érintette meg az elmúlt nyolcszáz keserves esztendő…

Nyolcszáz keserves esztendő is csak egy pillanat, ha halott már az ember.

A gyönyörűséges szír élet nem látja a templomosokat – a halott, komoly arcú templomosok pedig nem látják a gyönyörűséges, harsogó, arab életet. Ők még mindig háborúznak, és imádják istenüket. Összegyűlnek mindennap a kápolnában, s ha beszűrődik odakintről a müezzin imára hívó, furcsa, keleti éneke, ők a középkori gregoriánt hallják, és zsoltárt zengenek. Ez a béke. A soha el nem pusztulás. A lassan haldokló emlékek mögött ott mosolyog a mindig győzedelmes élet. Olyan a mosolya, mint az Istené. No, látod, vándor, ezért érdemes…

Ezért érdemes megállni a templomosok egykori kápolnájában. Valahol a szemét alatt úgy két méter mélyen ott az oltár. Rajta az utolsó mise utolsó hangja, utolsó érintése, körülötte az utolsó templomos lovagok utolsó áhítata.

S mind az utolsó áhítatok csak várják, várják a feltámadást.

S még nem tudják szegények, hogy minden nap egy új feltámadás. Minden új nap, a maga szennyével, mocskával, hazugságával és kínjával: feltámadás. Az emberé.

Ezért nem olyan fényességes és magasztos – de legalább feltámadás.

A magasztos, fényességes feltámadás pedig majd akkor jön el, amikor már nem lesz ember a földön.

 

Az sem olyan nagyon rossz ám. Csak most még nehéz elképzelni. De hát a templomosok sem tudták hajdan elképzelni, hogy ruhák fognak száradni kápolnájuk beszakadt, gótikus boltozatai alatt. Innen nézvést talán érthető, miért olyan nyomorultul ostoba az, aki úgy hiszi, majd ez a mostani világ örökké fog tartani valamiért.

Nem fog.Nem is érdemelnénk meg.Ez a csodálatos, büszke, kemény, soha meg nem alkuvó szír világ a templomosok hajdani várába betelepült életével, a vastag várfalak között megbújó műhelyeivel, az utcán játszó gyerekeivel, kenyeret cipelő öregjeivel még túlél bennünket…

S megőrzi nekünk egykor volt katedrálisunkat is. S katedrálisunk kertjében a lapidáriumot…

Johanniták címerei a régi köveken… Egy fejetlen angyal… Micsoda jelentésen túli jelentések itt, Tartusban…

S nézd csak – egy régi sír… Úgy képzeli mindenki, hogy egyszer csak meghaltak aztán a régi emberek, s aki érdemes volt rá, annak időtálló emléket állítottak, kőből, márványból, s még a képmását is ráfaragták a kőre.

Nem így volt. Úgy volt, hogy ezek a lelkek maguk költöztek bele egy-egy kőbe… S most is itt járnak közöttünk, és átsétálnak a Szent Ilona kapu alatt.

Tartusban, büszke szírek városában. Ámen…